Karrierek a reneszánszban. Megrendelésre készült művek, különösen Leonardo da Vinci művészetében

Pinacoteca Ambrosiana, Milánó. A cikk szerzőjének fotója.

Mivel mindenki elismerését kiváltotta, da Vinci megtehette, hogy ne tegye a megbízóit gazdasági értelemben boldoggá. Megtehette, hogy széles körű érdeklődésének hódoljon, és a festészetet csupán alkalmi kifejezési formaként kezelje. Megtehette, hogy a körülötte lévő világ észlelésének részleteit kutassa, és abban időről időre elvesszen. Még így is mindenki őt akarta.

A középkorban és a reneszánsz korban a képzőművészeti alkotások jellemzően a művek jövőbeli tulajdonosának kezdeményezésére, az ő anyagi befektetésére készültek. Cikkemben a reneszánsz festők, elsősorban Leonardo da Vinci művészi életútját vizsgálom abból a szempontból, hogy a művészek hogyan tudták gazdasági érdekeiket érvényesíteni. A Sziklás Madonna kacifántos jogesetét részletesen bemutatom. Összességében arra a következtetésre jutok, hogy jelentős a hasonlóság a reneszánsz művészkarrier és egy modernkori képzőművész sikere között.

 

  1. A személyiség kifejeződése a reneszánszban

„Ó kedvesem, melyik poéta képes eszményi igaz képmásodat szavaival úgy megjeleníteni, mint a festő? ki mutathatja meg neked a festőnél hívebben a folyópartokat, csalitos helyeket, a völgyeket és síkságokat, hol elmúlt örömeidet újra felfedezheted?”/Leonardo da Vinci/[i]

A modernkori kontinentális szerzői jogi felfogás a szerző és a műve kapcsolatát, az emberi személyiség egyedi, és emiatt utánozhatatlan kinyilvánulásának védelmét állítja a középpontba.

A középkorban és a reneszánsz korban, bár az alkotás esztétikai célt szolgált, és jellemzően magasztos, vallási témát ölelt fel, azt mégiscsak tárgyként kezelték, és az alkotó kezét megkötötték a megrendelői igények.

Mielőtt a modern értelemben vett szerzői jog megszületett, az alkotók legfeljebb szerződések útján, korábbi alkotásaikból fakadó elismertségük, vagy társadalmi státuszukra alapozva tudtak olyan jogi helyzetet létrehozni, ami a művel kapcsolatos érdeküket biztosította.

A XIV. században hódításnak indult reneszánsz az antik művészethez való visszafordulást, annak újjászületését, valamint a perspektíva és az aránytan tudományos kutatását, az ember világban betöltött szerepének újragondolását hozta magával.

Benozzo Gozzoli: A háromkirályok vonulása (1459) Firenze, Palazzo-Medici-Riccardi kápolna. A freskón az alkotás két meghatározó személyisége: a megrendelő és a festő maga is szerepel.

A távolsági kereskedelemmel és pénzforgalommal foglalkozó városokban anyagi jólét alakult ki. A reneszánsz újdonsága, hogy a felhalmozódott javakból a magánszemélyeknek bőséggel jutott arra, hogy saját életterüket, környezetüket a kor szellemének megfelelő luxussal ruházzák fel. Ezért az egyházi és az udvari megrendelések mellett a műalkotások megrendelői között nagy számban vagyonos magánszemélyek jelentek meg. Az alkotásra vonatkozó szerződések ennek megfelelően cizelláltak, és pontos elvárásokat fogalmaztak meg.

„Ezek a gyakran minden részletre, a felhasználható anyagokra, a helyszínen töltendő munkaidőre vonatkozó szerződések a korábban nem tapasztalt módon egyéniséget is adtak a művésznek, kiemelték őt a kézművesek névtelen tömegéből, és híressé, öntudatossá tették.” [ii]

A középkori értékrend azonban sok szempontból változatlan maradt. A reneszánsz festmények, még ha nagy számban készültek magánmegrendelésre, jórészt vallási tárgyúak voltak. „A reneszánsz világszemléletet nem elsősorban a világ és a művészet szekularizációja alakította: a reneszánsz folyamán az embereket éppen annyira foglalkoztatta lelkük üdvössége, mint a középkori elődeiket, Isten parancsolatát azonban igyekeztek a mindennapos, világi életből merített eszközökkel kifejezni, így még erőteljesebb és mélyrehatóbb élménnyé tenni a hívő számára.”[iii]  Ahogy Albrecht Dürer (reneszánsz korabeli német festő) fogalmazott: „A festés művészete az egyháznak tett szolgálat, hogy megmutassa Krisztus szenvedéseit és más jó példaképeket; ezenkívül megőrzi az emberek arcát a haláluk után is”.

Túlzás tehát azt állítani, hogy a reneszánszban a művész önkifejeződése került volna a középpontba, hiszen a művészek változatlanul megrendelésre, vagyonos urak szolgálatában alkottak. Tény azonban, hogy nagyobb szerephez jut az alkotó egyéniség.

A reneszánsz sarkalatos újdonsága, hogy egyes művészek hírnevet szereznek, sőt, divatossá válnak. Ahogy Jacob Burckhardt művészettörténész írta: „teljes erejével feltámad a szubjektív elem, az ember szellemi egyéniség lesz és így ismer magára… Senki sem idegenkedik attól, hogy feltűnjék, hogy más legyen és másnak tessék”.[iv]

Leonardo da Vinci: Bacchus / Keresztelő Szent János (1510–1515) Louvre, Párizs. Látszólag vallásos témát, valójában a festő szeretőjét ábrázolja. Egyedi látásmód, transzgender motívumok. A művész nem félt attól, hogy meghökkenti az embereket.

Még nem beszélhetünk a modern értelemben vett ’szerzőről’, mert a személynek az alkotáshoz fűződő viszonyát abszolút jogi norma kifejezetten még több évszázadon át nem védi, de a jobb alkupozícióval bíró alkotók már törekednek arra, hogy szerződések útján juttassák kifejezésre az igényeiket.

A reneszánsz művészet kettősséget mutat: a művek egyrészt vallási témájúak, azok kifejezésmódja azonban emberközelibb lesz; másrészt az alkotások célja változatlanul a megrendelőknek tett szolgálat, amihez párosul az ember ábrázolásának, az egyéniség tükrözésének igénye.

 

  1. A megrendelések és a művészek életútja

„A festő először a kezét gyakorolja jó mesterek kezétől származó rajzok másolásával, s ha ezt már elsajátította tanítója irányítása mellett, rajzoljon jó, formás tárgyakat ama regulák szerint, melyeket a plasztikus formák rajzolásáról el fogunk mondani”. /Leonardo da Vinci/[v]

A késő középkori és kora reneszánsz festők elsősorban templomok és paloták falainak díszítésére kaptak megbízást. A megrendeléseket részletes kiírás útján hirdették ki. A reneszánszban, éppen a megrendelések nagy száma miatt, élénk verseny folyt a jövedelmező megbízásokért, a meggyőzés érdekében bemutatkozó anyagot, referenciákat vonultattak fel a mesterek.

A festők a megbízásokra versenypályázat útján lettek kiválasztva, majd minden részletre kiterjedő, a kötelezettségeket pontosan meghatározó – leginkább egy vállalkozási szerződésre hasonlító – megállapodás alapján alkották meg a kívánt művet.

A modernkori szerzői jog abból indul ki, hogy miután elkészült a szerzői mű, akkor azon a jogosultat kizárólagos felhasználási jogok illetik meg, azonban ő másnak a felhasználásra engedélyt adhat. Előfordulhat azonban, hogy még el nem készült művet rendel meg annak jövőbeli felhasználója. A jövőben megalkotandó műre vonatkozó megállapodás azt az esetet ragadja meg, amikor a mű még nem készült el, hanem azt a szerző a megrendelő elvárásai mellett fogja elkészíteni.[vi] A mai magyar szerzői jog az alkotási folyamat jogilag releváns mozzanatait szabályozza, elsődleges célja a felek által rögzített funkció kielégítése, és a megrendelői instrukcióknak megfelelő kialakítás. A szerzői mű megrendelésre történő „legyártása”, tehát mai napig ismert, és a vonatkozó szerződés valójában vállalkozási szerződésre jellemző elemekkel működik (kijavításra visszaadás, nem megfelelő kijavítás esetén végső soron díjcsökkentés).

Naiv gondolat, hogy a reneszánszkori alkotások kizárólag egy-egy festőóriás keze munkái.

A valóságban a megrendeléseket nem szabadon alkotó művészek, hanem ezek céhszerűen működő szervezete, műhelyei szállították le.

„Ne képzeljük különösebben fennkölt helynek a firenzei művészi műhelyeket. Elsősorban üzleti vállalkozások voltak: a jövedelmező megbízások megszerzésére és haszonnal járó teljesítésére, valamint a versenytársak túlszárnyalására vagy kivédésére törekedtek.”[vii]

Életkép egy nyüzsgő műhelyben. Jan Baptist Collaert: Az olajfestés felfedezése (1580-1590)

A művész kézművesként kezdte, inaskodott egy mester mellett, éveken át a műhelyében dolgozott, közben kitartó gyakorlással lépésről lépésre fejlesztette a rajzképességét, majd a festés különböző technikáit. [viii] A festővé váláshoz, vagy egy sikeres műhely üzemeltetéséhez a tehetség önmagában kevés volt: kellett hozzá szerencsés gazdasági közeg, elhivatottság, szorgalom.

Fontos volt továbbá a reneszánsz korban, ahogy ma is, az üzleti kapcsolatok kihasználása, a megbízók meggyőzése és megtartása, és az a képesség, hogy a művész a negatív visszajelzésen, az esetleges kudarcokon át tudjon lépni. A megbízókkal való megfelelő kommunikációban nem minden kiemelkedő művész jeleskedett.

Példaként két eltérő művészkarriert említek. Andrea del Verrocchio (1435-88) – da Vinci későbbi mestere – apja téglaégető volt, ötvösműhelyben tanult rajzolni és mintázni, elsajátította a fémöntés technikáját, és számos kézműves szakmát, a szobrászatban Donatellónak volt tanítványa. Verrocchio a sikeres reneszánsz üzletember mintapéldája. Övé volt Firenze leghíresebb művészeti iskolája, és műhelye mai szóval élve ipari léptékben szolgálta ki a városi előkelőség műalkotások iránti igényét. Vele szemben Michelangelo Buonarroti (1475-1564), bár elképesztően tehetséges szobrász, aki nem mellesleg festőként is kiemelkedő megbízásokat teljesített- megfestette a Sixtus-kápolna freskóját – nagy tudású, energikus, eltörpültek mellette a kortárs szobrászok, azonban megrendelőivel – nem a maga hibájából – többször kerül összetűzésbe, perlekedésbe, ami mentális terhet ró rá, megnehezíti az életútját.[ix]

A tehetséget felmutató gyermek taníttatása, számára a megfelelő műhely megtalálása egy életre szóló döntés és jelentős anyagi befektetés volt. Nem valószínű, hogy a reneszánsz korban több tehetség született, mint előtte vagy utána. Viszont jelentősen megnőtt a kereslet a képzőművészek iránt, ezért érdemes volt ezt a pályát választani megélhetésként, ami akkoriban még inkább volt fizikai munka, mint szellemi.[x] A tanítvány mestere mellett, a többi tanítvánnyal együtt dolgozott a megbízásokon. Ha elég tehetséges és kitartó volt, később önállósodott, saját megbízásokat vállalt, saját műhely nyitott. Nagyjából azonos lépésekben történt mindez, mint ahogy ma vállalkozást nyit az ember.

 

  1. Leonardo da Vinci életútja és megrendelői

Nézzük meg lépésről lépésre Leonardo da Vinci pályáját, és haladjunk a lényeges megrendelései mentén. Édesapja, aki egy toszkán kisvárosban volt jegyző, kapcsolatait kihasználva intézte el, hogy fia Andrea del Verrochio műhelyében tanulhasson. A műhelyben végig kellett járni a tanuló ranglétrát. A fiatal Leonardo korán kiemelkedett, és a kitüntető megbecsülést mutatja, hogy a mestere rábízta a Krisztus keresztelését ábrázoló nagyméretű képének befejezését, a hiányzó bal oldali angyal megfestését. Ez a festmény „egyszerre dokumentuma a művészi önállóságnak és önállótlanságnak. A Leonardo végrehajtotta korrekciók és az angyal megformálása önálló művészegyéniségről tanúskodik, az ifjú művész körülményei azonban még a 70-es évek közepén is a mestertől és műhelyétől való függést sejtetnek.”[xi]

A tanítvány gyorsan túlnőtt mesterén. (Verrochio – da Vinci: Krisztus megkeresztelése (1475 körül) Firenze, Uffizi Képtár)

Leonardo rövidesen a saját lábára állt, ez azonban akkor sem volt magától értetődő lépés. Tömegével akadtak olyan tanoncok és inasok, akik a műhelyt vezető mester mellett dolgozva megéltek ugyan, saját vállalkozást viszont sosem nyitottak, így hírnévre se tettek szert.

Érdekes módon Leonardo mai napig csodált sokrétű tehetsége és szerteágazó érdeklődése mesteremberként nem vált a hasznára.

Több megrendelője, sőt maga a pápa is felrótta neki, hogy nem fejezi be a munkáit, megbízhatatlan, szétszórt személyiség.

A vállalt feladatoktól valóban gyakran kalandozott el, új munkába, kutatásba kezdett. 1478-ban került sor az első kísérletre, hogy személyes ajánlás révén nagyobb megrendelést szerezzen. Megnyerte a kiírást, hogy a firenzei kormányzósági épület Szent Bernát-kápolnájának oltárképét megfesse. Ezt a képet annak ellenére nem fejezte be, hogy a megbízatás elnyerése után tekintélyes előleget is felvett. Ezidőtájt kezdett bele a Szent Jeromost ábrázoló középméretű oltárképbe, ami szintén befejezetlen maradt. Gyaníthatóan még ezen a képen dolgozott, amikor megkapta addigi legjelentősebb megbízatását, egy nagyformátumú főoltárkép, a Háromkirályok imádása megfestését 1481 márciusában. A firenzei San Donato a Scopeto kolostor oltára számára kezdett a munkába, amelyet azonban 1482-ben félbehagyott, amikor a milánói udvarba költözött. Ennek az lehetett az oka, hogy Milánó akkoriban nagyobb megrendelésekkel kecsegetett.[xii]

Leonardo da Vinci: Háromkirályok imádása (1481) Firenze, Uffizi Képtár. Leonardo feladta a leckét az utókornak. A befejezetlen mű idővel szinte a láthatatlanságig sárgult. A közelmúltban gigantikus költségvetésen restaurálták, a helyreállítás hat évig tartott.

Elképzelhető, hogy da Vinci valóban nehezen összpontosított egy feladatra, de az is, hogy csupán racionális vállalkozóként optimalizálta az idejét és az energiáját.

Da Vincinek a megrendelések jövedelmezősége és a személyes kiteljesedés lehetősége szintén fontos volt, úgy vélem, hogy ezek – akár impulzív – összemérésével juthatott oda, hogy egy munkát félbehagy.

Milánóban elsőként a S. Franceso Grande ferences templom testvéri közössége bízta meg Leonardót és két másik helybeli kollégáját egy nagy oltárkép kivitelezésével a Mária szeplőtelen fogantatása ünnepének szentelt, nemrég elkészült kápolna számára. Az oltár már készen állt, és részletes szerződésben írták elő a művészeknek az azt fedő kép megfestésének és bearanyozásának módját.

„Végül 1483. április 25-én szerződés aláírására került sor egyrészt a testvériség, másrészt Leonardo meg a két De Predis fivér (Evangelista és Ambroggio) részéről (…). Az igen részletes szerződésből kiderül, hogy hármójuk közül egyedül Leonardót nevezték mesternek, (…) a három festő egyetemlegesen felelős a kötelezettségekért, és a szerződés nem szabja meg, hogy a munka melyik részét ki végezze el közülük; a kilátásba helyezett alaphonorárium 800 császári líra (200 dukát), amihez hozzájöhet a munka befejezése után egy esetleges kompenzáció, melyet majd Agostino Ferrari barát és a testvériségnek a tagok által megválasztott két képviselője állapít meg. (…) A szerződés azt is rögzíti, hogy az oltár, ha szükséges, a faragott részeken is retusálandó; festeni, aranyozni és színezni kell a domborművekkel díszített részeket, továbbá, hogy e munkák a kolostor műhelyében végzendők, míg a három festmény a három festő műtermében kivitelezhető. A munkát következő év (1483) december 8-ra, a szeplőtelen fogantatás napjára teljesen be kell fejezni.”[xiii]

A szerződés a festmények részleteit, alakjait, sőt színeit is részletesen leírta. Leonardo a középső táblán készítette el a Sziklás Madonnát[xiv], ami jelenleg két változatban létezik.

A Sziklás Madonna „leszállítása” körül vita alakult ki Leonardo és a megrendelője között. Az egyik beadványban a művészek előadták, hogy minden teendőt elvégeztek, amit a szerződés megjelölt, és hogy csupán az oltárépítmény munkálatainak költségei felemésztették a szerződésben megállapított és felvett 800 lírát. Miután a szerződés kompenzációt helyezett kilátásba, további 1200 lírát kértek kiegészítésképpen. A megrendelő viszont 100 lírát ajánlott fel. A művészek azt kérvényezték, hogy nevezzenek ki két művészeti szakértőt a céhtől, akik meghatározzák a mű értéket, vagy felhatalmazást kérnek az „olajjal festett, nevezett Miasszonyunk” visszavonására, mert már kaptak más ajánlatokat.[xv]

Mai terminológiával élve: a két művész a felmerült többletmunka vagy pótmunka ellenértékét követelte a hatályos szerződés alapján, az összeg indokoltságára magánszakvéleményt kívántak beszerezni, ennek elmaradása esetére a szerződéstől való elállást helyezték kilátásba.

A mai vállalkozási szerződéseknek a pótmunkák miatti vitái érdemben nem sokban különböznek a Sziklás Madonna körüli igényérvényesítéstől.

A Sziklás Madonna ügye 25 évig elhúzódó jogvitává és perré alakult, és a művészek az udvarnál lévő befolyásukat is bevetették annak érdekében, hogy az ügy az ő javukra dőljön el. Leonardo egyik alkotótársa időközben meghalt. A jogvita végül egyezséggel zárult, a felek kölcsönösen engedtek egymásnak, és a művészek a képet – ami vélhetően ez idő alatt a rendeltetési helyén ki volt állítva, tehát a megrendelő végig használta – egy másik érdeklődőnek el tudták adni.

Érdekes csavar, hogy néhány évvel később a szerzetesrend ismét megkereste da Vincit, és arra kérte, fesse meg ugyanazt a képet. Leonardo másodszorra eltérő felfogásban vázolta fel a témát, azonban a milánói szerzeteseknek az új vázlat nem tetszett, és ragaszkodtak ahhoz, hogy a korábbi kép pontos mását kapják. A művész végül teljesítette a kérést, és ugyanarra a vászonra megfestette a kért változatot. A kép kisebb, izgalmas eltéréseket így is tartalmaz, feltehetően a megrendelői igények szerint. A kép ma a londoni National Gallery tulajdona. A szerzetesrend által visszautasított képtervvel pedig a művész sajnos soha többé nem foglalkozott, azonban ’brit tudósok’ ma is kutatják a kép alatt rejtőző vázlat alapján da Vinci eredeti szándékait. [xvi]

Keresd a különbséget! Személyes kedvencem a kislány angyal, akire Mária a bal oldalon rászól, hogy ne mutogasson Jánosra. (Sziklás Madonna (1483–1485) Louvre, Párizs és Sziklás Madonna (1507) National Gallery, London)

A Sziklás Madonna története szemlélteti, hogy a vállalkozói díj nem kellő részletességgel történő meghatározása miatt a korabeli művészek is kellemetlen helyzetbe kerülhettek.

Da Vinci karrierje Milánóban egyre feljebb ívelt, a művész innentől szinte válogatott a nagyhatalmú patrónusok között. Milánóban az uralkodó Sforzák udvari festője lett, állandó megbízóként Leonardót éveken át elhalmozták munkával, melyek közül a legjelentősebb a Santa Maria delle Grazie-kolostor refektóriumában megfestett freskója, „Az utolsó vacsora”. A Sforza hercegek bukása után Leonardo rövid velencei kitérővel ismét Firenzébe költözött, hírneve itt érte el tetőfokát. 1502-ben Cesare Borgia szolgálatába állt, mérnökként dolgozott neki. Ezt követően ismét visszatért Milánóba, ahonnan élete alkonyához közeledve rövid időre Rómába ment a pápa meghívására, de ott nem talált igényeinek megfelelő megbízót.

Mivel mindenki elismerését kiváltotta, da Vinci megtehette, hogy ne tegye a megbízóit gazdasági értelemben boldoggá. Megtehette, hogy széles körű érdeklődésének hódoljon, és a festészetet csupán alkalmi kifejezési formaként kezelje. Megtehette, hogy a körülötte lévő világ észlelésének részleteit kutassa, és abban időről időre elvesszen. Még így is mindenki őt akarta.

Mai szóhasználattal élve, da Vinci egy felkapott művész volt.

A megbízható mesterembernek nem mondható da Vincihez leginkább egy türelmes, nyitott, nem a klasszikus értelemben vett megbízó illett, aki nem zargatta szerződésekkel és határidőkkel. Élete utolsó éveit a francia udvarban tölti, ahol „I. Ferenc eszményi patrónusnak bizonyult, bőkezűen bánt a művésszel, beérte nagy itáliai látnoka szolgálatával, aki bámulatos dolgokat tudott alkotni, ha úgy hozta kedve, és akivel beszélgetni igazi reneszánsz élmény volt.”[xvii]

Leonardo da Vinci: A zenész képmása (1490) Pinacoteca Ambrosiana, Milánó. A cikk szerzőjének fotója.

Egy reneszánsz alkotás megrendelése, kitárgyalása, majd a munka kivitelezése nem sokban különbözött egy mai értelemben vett vállalkozási szerződéstől. A képzőművészek egyben mesteremberek voltak, akik már a képzésük során tudatába kerültek az alkotás profán, anyagi oldalának, a megrendelőkkel megkötött szerződések jelentőségének. Vállalkozásuk sikerét nem csupán tehetségük, hanem kitartásuk, és üzleti kapcsolataik is befolyásolták.

Da Vinci ebből a sorból a maga zseniális módján lógott ki. Nem volt kifejezett üzletember, szemlélődése sokkal inkább a látható világ megnyilvánulásai, az emberi test és az emberi szenvedélyek, a növények, állatok és a világ megannyi formája felé irányult, jobban érdekelték az eszmék, mint az emberek. Azonban da Vinci is megrendelésekből élt, reneszánszkori képzőművészként a vállalkozását sikerre vitte, hírnevéből profitálni tudott. Költözései idején kéziratok és rajzok tárházával, a jövőbeli megbízások referenciáival utazott. Bevételeit nem bízta a véletlenre, de nem is görcsölt sokat rajtuk. Már életében sikeres művészként megtehette, hogy a jövedelmezőbb megrendelések felé fordult, azokat rugalmasan választotta ki. Bár zsenialitása megkérdőjelezhetetlen, a szerződéseit ő sem teljesítette hiánytalanul, és pályája során több jogvitás ügye is akadt. Ezek azonban legfeljebb kellemetlen epizódokként tudták színezni a művész egyedülálló karrierjét.

 

[i] DA VINCI, Leonardo: A Festészetről. 18 A festő vitázik a poétával. Szeged, Lectum Kiadó (2005)

[ii] JOHNSON, Paul: A reneszánsz. Budapest, Európa Kiadó (2010) 91. o.

[iii] Barbara Deimling in TOMAN, Rolf (szerk.): Az itáliai reneszánsz – Építészet – Szobrászat – Festészet – Rajz. Budapest, Kulturtrade Kiadó (1995) 8. o.

[iv] BURCKHARDT, Jacob: A reneszánsz Itáliában. Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata (1978) 94. o.

[v] DA VINCI, 63. Regula.

[vi] Szjt. 49. § (1) A jövőben megalkotandó műre vonatkozó szerződés alapján átadott mű elfogadásáról a felhasználó a mű átadásától számított két hónapon belül köteles nyilatkozni. Ha a művet a felhasználó kijavításra visszaadta, a határidő a kijavított mű átadásától számít. Ha a felhasználó az elfogadásra nyitva álló határidőn belül nem nyilatkozik, a művet elfogadottnak kell tekinteni.

(2) Ha a szerződés jövőben megalkotandó műre szól, a felhasználó jogosult az elkészült művet indokolt esetben – megfelelő határidő tűzésével – a szerzőnek kijavítás végett ismételten is visszaadni.

(3) Ha a szerző a kijavítást alapos ok nélkül megtagadja vagy határidőre nem végzi el, a felhasználó a szerződéstől díjfizetés kötelezettsége nélkül elállhat.

(4) Ha a mű javítás után sem alkalmas a felhasználásra, a szerzőt csak mérsékelt díjazás illeti meg.

[vii] JOHNSON, 200. o.

[viii] TOMAN, 9. o.

[ix] JOHNSON, 111. o.

[x] Bár ezzel maga da Vinci vitatkozna, mert „A festészetről” című könyvében hosszan filozofál a festészet tudomány-jellegéről, a szobrászat és a költészet felett álló mivoltáról.

[xi] ZÖLLNER, Frank: Leonardo da Vinci 1452-1519. Köln, Taschen/Vince Kiadó (2002) 15. o.

[xii] ZÖLLNER, 7., 23-24. o.

[xiii] DELLA CHIESA, Angela Ottino: Leonardo da Vinci festői életműve.  Budapest, Corvina Kiadó (1989) 93. o.

[xiv] Az oltár közepén őrizték a szeplőtelen fogantatás tulajdonképpeni tárgyát, Mária és a Kisded Jézus fából faragott szobrát.  Leonardo Sziklás Madonnája elmozdítható képként e fülke elé került, és eltakarta az Immacolata szobrot. Úgy is mondhatjuk, hogy Leonardo egyik első milánói megrendelésre készült műve egy fedőkép, voltaképpen egy funkcionális műtárgy.

[xv] DELLA CHIESA, 94. o.

[xvi] http://www.irodalmiradio.hu/femis/muveszetek/4muveszek/l_menu/leonardo/11leonardo.htm

https://www.louvre.fr/en/oeuvre-notices/virgin-rocks

[xvii] JOHNSON, 206. o.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük