Leonardo da Vinci a reneszánsz egyik, ha nem a legmaradandóbb emlékű alkotója. Minek köszönheti ezt a napjainkig is kitartó (sőt, talán fokozódó) figyelmet? Különösen annak fényében, hogy befejezett, nyilvánosságra hozott alkotása (hangsúlyozottan ide nem értve sokáig elzárt kéziratait megtöltő grafikáit) alig akad. Ha az e téren gyűjtött szerény ismereteimet két szóban összegezhetném, akkor az csak annyi lenne: határtalan kreativitás.

A Leonardo emlékév apropóján készült első írásunkban épp arra utaltunk, hogy Leonardo alkotói mivolta polihisztor jellegében öltött testet. Gyakorlatilag a korszak összes elérhető ismeretanyagára kíváncsi volt, sőt jó eséllyel el is sajátította azt. Ezen az általánosításon túl kell lépnünk azonban, hogy még pontosabban vizsgálhassuk az ő kreativitását és ennek a jelentőségét. Egészen pontosan arra vagyunk kíváncsiak, hogy a modern értelemben vett szerzői jog mely területein alkotott maradandót Leonardo. A rendelkezésre álló ismereteink szerint kimagaslót nyújtott a festészet, a grafika, a szobrászat, a fémművesség (bronzöntés), a dramaturgia, a ruhatervezés, a drapéria, a zene és az előadó-művészet terén. Mindezekhez kapcsolódnak jegyzetfüzeteibe felrótt tudományos értekezései is. Érdeklődése pedig olyan területek között szárnyalt, mint a botanika és a geológia, a térképészet, az építészet, a hidraulika, a víz- és hadmérnöki tudományok, a mechanika,[1] a geometria, az optika, a tipográfia és az anatómia.

Az Arno-völgy tájképe

A teljesség igénye nélkül vegyünk néhány példát, érdekességet e területekről. Művészeti sikereinek legfontosabb előfeltétele kivételes rajztudása volt. Bár teljesen önállóan készített festményeivel is komoly ismertségre tett szert az 1470-es évek végére, ám jegyzetfüzeteibe már egészen fiatalon mesterműveket vitt fel. Az első, biztosan Leonardónak tulajdonítható grafika az Arno-völgy tájképének 1473-as tusrajza. Innentől számítva 1519-es haláláig több ezer részletes vagy épp csak néhány vonásból álló, mégis mesteri rajzot készített. Számos motívum visszatért e képeken, ahogy érdeklődése is tágult: a groteszk öregember arca, Salai és más emberek aktjai, az emberi test anatómiája, az emberi és állati mozgás, a természet jelenségei, városrendezés, mérnöki ötletek stb.

Valahogy így nézett ki egykoron az Anghiari csata…

Ahogy Leonardo rajzai, úgy festményei is egytől-egyig olyan kreatív, egyéni, eredeti alkotások, amelyek a mai szerzői jogban műként részesülnének védelemben.[2] Leonardo csekély számú festményéből akad olyan, amely több hibát is tartalmaz (különösen látványosak ezek például a korai Angyali üdvözlet esetén, vagy az érett korszakában készített Salvator Mundin szereplő üveggömbön), ám összhatásukban lenyűgözőek. A témaválasztás, a színek kavalkádja, az alkalmazott technológia (az elsők között alkalmazta az olajfestést), művészeti stílus (különösen a sfumato, vagyis az alakok, tárgyak kontúrjának füstösen elmosódó, lágy átmenetei; illetve a pentimento, vagyis a föléfestés állandó alkalmazása), tökéletes drapéria, modern perspektíva, az arcok, gondolatok és mozdulatok érzékletes, élő ábrázolása (jellemfestő művészet), a vallási témák emberközpontú, mégis jelentőségteljes bemutatása. Újítási szándék jellemezte Leonardót az alkalmazott eszközök/alapanyagok terén is, igaz ez a freskói esetén inkább hátrányt jelentett, semmint előnyt. Az Anghiari csata odaveszett (első életrajzírója, Vasari festett a helyére egy másik festményt, mivel a befejezetlen freskó addigra a teljes megsemmisülés határán volt), sőt, ennél is nagyobb csoda, hogy Az utolsó vacsora egyáltalán fennmaradt. A festészetre gyakorolt hatása rendkívül sokrétű tehát. Újítások olyan kombinációját dolgozta ki, amely előtte egy festőre sem volt jellemző. Az említett Az utolsó vacsora például mára a témakör megkerülhetetlen, szinte egyetlen ábrázolási formájává vált. Mindehhez pedig társult a tudományok és a művészetek ötvözése. Vagyis elsősorban a természet megértésével igyekezett művészetét tökélyre csiszolni.

A viola organista

Ahogy Bali János a National Geographicnak adott interjújában jelezte, „a reneszánsz idején az énekesek és a zenészek elsősorban rögtönöztek, a megírt zene e rögtönzések értékessé szilárdult csúcsaként emelkedett ki. (…) Habár kottában nem maradt fenn tőle semmi, Leonardóról följegyezték, hogy kitűnő improvizátor-énekmondó volt, és ehhez a kor kedvelt vonós hangszerén, a lira de bracción és az ugyancsak nagyon népszerű lanton is jól játszott”.[3] Leonardo általában véve a zene területén is kimagasló jártasságra tett szert.[4] Nemcsak improvizatív előadásai, de hangszertervei is figyelemre méltóak. Így egyedi üstdob, tamburadob, fogaskerékkel szabályozható dobverő-szerkezet, billentyűs harang és kintorna mind szerepelnek grafikái között.[5] Sőt, Leonardo tervei alapján Sławomir Zubryczki lengyel zongoraművész újragondolta a viola organista hangszert, amely formára egy zongorára, megszólalásában viszont vonószenekarra emlékeztet.[6] Leonardo a zenéről azt tartotta, hogy az „a láthatatlan ábrázolása”,[7] aminél szebben a zene és művészet összefonódását nehéz lenne megragadni. Zenei előadásain túl közkedvelt szereplője volt a milánói udvar esti mulatságainak is, különösen a reneszánsz klasszikus társadalmi szórakozási formája, a történetmesélés és a tanmesékre és pajzán történetekre épülő szórakoztatóirodalom.[8] Walter Isaacson könyvében olvashatunk Leonardótól (magyar nyelven) egy mindössze tíz szavas költeményét is a hattyúról: „A hattyú hófehér és folttalan, és édesen dalol, ha meghal”.[9]

Bramante Hérakleitosza és Démokritosza (jobbról Leonardo, balról Bramante)

Jacob Burkhardt jelezte, hogy „sehol a viseletre akkora súlyt nem vetettek, mint Itáliában. Az olasz nemzet hiú volt és ma is az; de még a komoly emberek szerint is az egyéniség teljességének számottevő része volt a lehetőleg szép és kedvező öltözködés.”[10] A divat iránti érdeklődés Leonardóra is jellemző volt, gyakorta térdig érő rózsaszín tunikában jelent meg – korszakos „celeb” lehetett. (Az Athéni iskolán központi helyet elfoglaló Platón/Leonardo karakter is rózsaszín tunikában sétál. Ugyanígy Leonardo kortársának és barátjának Donato Bramanténak a Hérakleitoszt és Démokritoszt ábrázoló, ám magáról és Leonardóról mintázott alakjain Démokritosz/Leonardo is rózsaszín tunikában foglal helyet.) Ám a divat iránti érzéke munkásságában is visszaköszönt. Nem csak pávatollas díszruhát, és funkcióját tekintve alkalmatlanul csicsás harci sisakot tervezett, de – a korszak más alakjaihoz hasonlóan a rendezvényszervezés is a kreativitásának megnyilvánulási formájává vált.[11] Burkhardt szavaival élve „a festők és szobrászok azután korántsem csak a színtérnek földíszítésében segédkeztek, hanem a személyek felöltöztetésében is, és ők szabták meg a jelmezek alakját, az arcfestéket és döntöttek a kiállítás egyéb kérdéseiben is.”[12] Leonardo különösen Milánóban, majd élete alkonyán Amboise-ban rendezett számos felvonulást, ünnepséget, mulatságot. Ahogy ugyancsak Burkhardt jelezte, „egyik gépe, amely Brunelleschiéval vetekedhetett, roppant méretében az égi rendszert mutatta be teljes mozgásában; valahányszor valamelyik bolygó Isabellához, az ifjabbik herceg menyasszonyához közeledett, a megfelelő isten kilépett a golyóból és elénekelte azokat a verseket, amelyeket Bellincioni udvari költő költött (1490). Egy másik ünnepélyén (1493) egyebek között már Francesco Sforza lovas szobrának modellje is szerepelt, mégpedig diadalív alatt a Castello terén. Vasaritól tudjuk azután, milyen elmés automatákkal vett részt Lionardo a francia királyok fogadásán, mikor azok mint Milánó urai vonultak be.”[13]

És a fenti példák csak a jéghegy csúcsát képezik. Tudatosan tartózkodtam e helyütt a leghíresebb alkotásainak az említésétől (egy-kettő azért akadt). Egyrészt számos művére még később kitérünk (főleg a múzeumi látogatásaink beszámolóiban ejtünk majd róluk szót), másrészt aki igazán szeretné Leonardo nagyságát megérteni, annak nem szabad leragadnia Az utolsó vacsora vagy a Mona Lisa előtt. Mélyebbre kell tekintenie. Ebben a grafikák sokat segítenek. Én személy szerint a Leonardo életrajzok olvasásakor értettem meg igazán polihisztor jellegét, a művészetek és a tudományok teljes elérhető spektrumára kiterjedő műveltségét.

~~~

A Leonardo sorozatban eddig megjelent írásaink:

Individuum, szerző, a reneszánsz ember (2019. május 2.)

[1] Igaz, egyes vélemények szerint Leonardo mélységesen megvetette az alkimistákat és a „mechanikusokat”, „akik az élettelen vizet próbálják önmagát éltető örökmozgóvá varázsolni”. Lásd: Richard Friedenthal: Leonardo – Életrajz képekben, 2. kiadás, Gondolat, Budapest, 1975: p. 59.
[2] A legfrissebb, színes összeállítsa Leonardo ismert (befejezett és befejezetlen, illetve eltűnt/megsemmisült) alkotásairól a National Geographic májusi számában látható. Lásd: Claudia Kalb: Leonardo da Vinci örökifjú szelleme, National Geographic, 2019. május, p. 54-55.
[3] Szira Péter: Reneszánsz árnyalatok – interjú Bali Jánossal, National Geographic, 2019. május, p. 32.
[4] Walter Isaacson: Leonardo da Vinci – A zseni közelről, Helikon Kiadó, Budapest, 2018: p. 171-176.
[5] Friedenthal (1975), p. 43.
[6] Uo., p. 77-78.
[7] Kalb (2019), p. 78.
[8] Isaacson (2018), p. 181-189.
[9] Uo., p. XXX.
[10] Jacob Burkhardt: A reneszánsz Itáliában, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1978: p. 225.
[11] Isaacson (2018), p. 165-171.
[12] Burkhardt (1978), p. 252.
[13] Uo., p. 259.