Individuum, szerző, a reneszánsz ember
A szerzői jog történeti kialakulásával kapcsolatos kutatásaim – s ily módon a terület régmúltjának megismerése iránti érdeklődésem is – közel két évtizedre nyúlnak vissza. Mindig vonzott a kérdés, hogy milyen okokra vezethető vissza a jogterület kialakulása. Leonardo da Vinci halálának 500. évfordulója kiváló lehetőséget teremtett arra, hogy e körülmények egyikét – a szerzői individuumot – ismét és még alaposabban szemügyre vegyem.
A szerzői jog megjelenését hagyományosan négy körülménnyel magyaráztam korábbi tanulmányaimban. Ezek: a technológia fejlődése (a könyvnyomtatás elterjedése Európában); a szerzői individuum megjelenése (a kreatív, önmagáért és hírnevéért alkotó személy kiemelkedése a tömegből); a piaci viszonyok megerősödése (a fogyasztó – praktikusan olvasni tudó közönség – tömeges megjelenése); végül – két és fél évszázaddal Gutenberg találmányának elterjedését követően, elsőként Angliában – a törvényi szintű védelemnek kedvező politikai környezet.
E négy körülmény közül a legtöbb elemző az elsőként említett könyvnyomtatásra helyezi a legnagyobb hangsúlyt. Ezt ugyan nehéz vitatni, ám árnyalni annál inkább szükséges. Tagadhatatlan, hogy Johannes von Gensfleisch zur Laden zum Gutenberg (közismertebb nevén csak Johannes Gutenberg) mozgatható betűkkel működő nyomdagépe nélkül könyvpiacról, a tömegeket elérő alkotókról és ipari mértékű bevételekről nem beszélhetnénk (legalábbis nem akkor jött volna létre e piac, amikor). Mégis úgy gondolom, hogy az elsőként említett három körülmény (túlzás, de szép költői kép: „a szerzői jogi szentháromság”) egymással szoros kölcsönhatásban eredményezte azt a történelmi kort (a 15. század második és a 16. század első felét értve ez alatt), amikor megszülethetett a ma szerzői jogként ismert jogterület előképe, a privilégium- vagy monopólium-rendszer. A negyedikként említett politikai környezet egyszerűen nem létezett ebben a korban: a szabadságjogok megjelenése és megerősödése, ezzel együtt a római katolikus egyház mindenhatóságának a megtörése, a bontakozó kapitalizmus, a globalizáció csírái (igaz, sokáig a kizsákmányoló gyarmatosításnál nem többet jelentve) mind csak a 17-18. századra tehetők.
Az is tény, hogy Gutenberg találmányát megelőzően is létezett irodalom, művészet és tudomány. Nem is akármilyen! Az ókori klasszikus remekeken túl a „sötét középkor” is számos kiváló teljesítményt vonultatott fel. Így például – mindenféle teljességre törekvés nélkül – ide sorolhatjuk a konvencionális trubadúr és minnesänger művészetet, vagy épp az olyan remekeket, mint Boccaccio Dekameronja (1353) vagy Geoffrey Chaucer Canterbury mesék című alkotása (1387); a szebbnél-szebb építészeti stílusokat (melynek ma is élő lenyomatai a templomok, de idővel királyi és nemesi várak/kastélyok/paloták is); freskók és szobrok; máig ható zenei alkotások (melyek legjobb példája a 1230 körüli versgyűjtemény-kódex, a Carmina Burana); a fél évezreden át virágzó arab tudományok, és még sorolhatnánk.
Hagyományosan 1492-höz szokás kötni a középkor végét és az újkor kezdetét. Nem lévén történész, én ezzel nem tudok vitatkozni, bár úgy gondolom, hogy nincs is nagy jelentősége annak, hogy ilyen éles cezúrát kell vagy lehet-e tenni a korok határára. Tény ugyanis, hogy a már említett 15. század második fele és 16. század első fele által képzett „évszázad” fordulópont volt az európai történelemben (s ennek nyomán globális értelemben is), és ennek az évszázadnak épp a közepére esett Kolumbusz Kristóf útja. Ez az évszázad a könyvnyomtatáson felül magába foglalta a földrajzi felfedezések, illetve a reformáció és a bontakozó ellenreformáció korát, valamint a reneszánszt.
A földrajzi felfedezések kétségbe vontak számos vallási dogmát (a föld lapos), néphiedelmet (a tengeren sárkányok falják fel a védtelen hajósokat), és általában megnyitották a kapukat a szabad kereskedelem előtt (ami – ismét hangsúlyozzuk – nem igazán azt jelentette, amit ma értünk alatta). Összességében pedig aláásták a Vatikán primátusát Európa szerte. Persze az is tény, hogy a reformációra nem került volna sor, ha a pápaság nem osztja meg a katolikus közösséget súlyos visszaéléseivel.
A reneszánsz pedig a közgondolkodást egészében változtatta meg. Nem pusztán fényt hozott a sötét középkorba, de a művészetek új korát is szülte – méghozzá a keresztény történelem egyik legérdekesebb paradoxona révén. Nevezetesen a keresztény világ az antik (éppenséggel „pogány”) művészetek révén újulhatott meg. Ebben a korban azonban nem csupán a csodás római és görög művek kiadásával és újraértelmezésével találkozhattunk (akár görög, akár latin, akár a Boccaccio óta elismert új olasz nyelven), ide értve a művészek „befolyásolását”, témaválasztásokat, de még az oktatás szélesebb körűvé válását is,[1] hanem a „hét szabad művészet” újragondolásával is.
Az arisztotelészi septem artes liberales (a szóval/írott szöveggel foglalkozó grammatika/nyelvtan, retorika/érveléstan és dialektika/logika; illetve az asztronómia/csillagászat, aritmetika/számtan, geometria/mértan és muzsika/zene) ugyanis már nem fedte le az ókor óta bekövetkezett változások nyomán kiszélesedő emberi tudást. A reneszánsz ideje alatt vette kezdetét teljesen új tevékenységi körök „művészetként” való elismerésére. Ennek egyik legkiválóbb példája épp Leonardo da Vincihez köthető.
Leonardo életéről a sorozatunk legvégén igyekszek majd egy egyszerű ívet adni. Ezen a ponton legyen elég annyi, hogy életének második érdemi szakaszát (1482-1499) Milánóban töltötte, ahol lassan kibontakozó művészi – de főleg mérnöki – elismertsége mellett zenei és szónoki teljesítménye vezetett maradandó emlékekhez. Ezen szónoki erényeket 1498-ban egy híres vitában kamatoztatta. E vitaest arról szólt, hogy a festészet művészet-e? Manapság ez már nem is lehet kérdés, több mint 500 évvel ezelőtt azonban az elme és a képzelet (modernebb szóval a kreativitás) szüleményeit nem tekintették művészeti alkotásnak. Nem meglepő módon – bár da Vinci sokkal inkább szerette magát mérnöknek és tudósnak tekinteni, semmint festőnek – Leonardo úgy érvelt, hogy a festészet az egyik legkiválóbb művészeti tevékenység, és nem tekinthető műszaki tudománynak.[2] Mint Gombrich jelezte, Leonardo „bízott abban, hogy ha imádott foglalkozását, a festészetet tudományosan is megalapozza, kiemeli az egyszerű mesterségek sorából, és magának mint művésznek is megbecsülést szerez”.[3]
Leonardo szónoklata csak egy a számos, ékes bizonyítéknak, ami a szerzői individuum kapcsán jellemezte a kort. Jacob Burkhardt, 19. századi svájci kutató szavaival élve „teljes erejével feltámad a szubjektív elem, az ember szellemi egyéniség lesz és így ismer magára”,[4] annak ellenére is, hogy ekkor „még senkinek a becsületét nem csorbította, ha átvette egy másik művész gondolatát vagy szerkezeti megoldását”.[5]
Bár Leonardo egyetlen művét sem szignálta[6] és jegyzeteinek „trattato”-k formájában történő publikálására sosem kerített sort, olybá tűnhet, hogy nem a nyilvánosság számára kívánt alkotni, sokkal inkább belső meggyőződéséből és saját örömére, ez azonban nem teljesen igaz. A kor festői legtöbbször freskókat, oltárképeket, szent képeket (többségében Jézus és Szűz Mária ábrázolásokat, és egyéb vallási témákat) festhettek, melyeket bizonyos értelemben eleve a nyilvánosságnak – a közművelődés céljára – szántak. A képzőművészek megbecsültsége ekkor még nem a törvényeken vagy privilégiumokon alapult. Nem meglepő az sem, hogy a septem artes liberales az írott szövegek művelésének külön csoportot szánt. Ekkor még csak az irodalom képezett olyan művészetet, amelyet privilégiumok útján – egészen pontosan az írott szövegeket kiadó nyomdászokat – védelmükbe vették.
Mindezek ellenére Leonardo érvei egy új korszak előszeleként értékelhetők. Vitathatatlanul a művészek öntudatra ébredtek, és elismertségre (sok esetben persze pusztán díjazásra) vágytak – ami pedig archetípusa a „jogvédelemnek” (ekkor még „jogok” nélkül).
Miért a reneszánsz Itáliában született meg a szerzői individuum? Ennek számos történeti oka volt, melyek együttesen vezettek erre az eredményre. Először is a kor politikai környezetét kell kiemelni. Franciaország az erőskezű francia királyok uralma alatta nemzetállami formát öltött, a Német-Római Császárság pedig rendkívül tagolt volt. Itt ugyan az ipar erős volt (Gutenberg is innen származott), a szellemi élet azonban messze nem volt pezsgőnek nevezhető. (Az sem véletlen, hogy a reformáció ezen a területen fejlődött ki.) Anglia pedig a 15. században még nem tört olyan szintű globális uralomra, mint a Spanyol Armada 1588-as elpusztítását követően. Spanyolország ekkor egyáltalán nem volt olyan gazdag ország, mint amivé a földrajzi felfedezések után vált. Mindezen hatalmi centrumok mellett Itália ugyancsak megosztott terület volt: köztársasági formában, királyok vagy önkényuralkodó mellett működő városállamok színes mintázata adta Itália politikai térképét. Mindezektől függetlenül azonban a szellemi élet pezsgett – minden városállam ki akart tűnni a többi közül (sok esetben egymást meghódítva), melyben a kultúrdiplomácia a mindennapi stratégia részévé vált. Egymásra licitáló szépségű épületekre, szobrokra, festményekre, írói művekre volt szükség ahhoz, hogy egy-egy városállam túlszárnyalja a másikat. Ebben a versenyben az észak-olasz/toszkán régió járt az élen, főleg Firenze. És persze azt sem szabad elfelejteni, hogy Itáliában székelt a katolikus egyház feje. A Vatikán pedig a reneszánsz korában nem csak csapodár és megalomán, de művészet-pártoló pápáiról is híres volt. Összességében közhelyszerűnek hangozhat, de Leonardo da Vinci jókor és jó helyre született (1452, Firenze), illetve élte le életét (ide értve második „otthonát”, Milánót, illetve jóval rövidebb ideig Velencét, Rómát és végül Amboise-t).
Persze e közhely igaz lehet Leonardo számos kortársára, illetve előképére is. A korszak számtalan kiváló alkotóról ismerszik meg, közülük csak „egy” Leonardo. Ilyen személyek voltak például Verrochio, Fra Angelico, Gozzoli, Montegna, Piero della Francesca, Antonio Pollaiuolo, Sandro Botticelli, Michelangelo Buonarotti, Girlandaio, Raffaello Santi, Piero Perugio, Uccello. Az sem biztos, hogy Leonardo volt a legtehetségesebb közülük. A tehetség egy szubjektív fogalom, amely attól nyer értelmet, hogy azt a külső szemlélő(k) is akként ítélik meg. Márpedig Leonardo művészetét korában viszonylag kevesen ismerték. Bár számos alkotása vált közismertté, illetve jelent meg nyilvános helyszíneken, egyes műveknek Milánó vagy Firenze népei csodájára jártak, mégis nagyon kevés műve készült a „tömegeknek”. Többségében családoknak készített szent képeket, nemes mecénások megrendelésére ült vászon elé (és szinte sosem adta át a festményt), illetve nagyon sok művét követték jogviták (a késedelmes vagy nem teljesítés, esetleg a témaválasztás miatt). Ellentétben például az olyan alkotókkal, mint Raffaello (Santi) vagy Michelangelo (Buonarotti), akiknek életműve máig hatóan „közszemlére tétetett”, Leonardo életére kevesek láttak rá, és művészete a halálával majdnem feledésbe merült.
Leonardo egyetemes zsenijét leginkább az utókor ismerte fel, kéziratainak személyi titkára, Francesco Melzi által történt (részleges) nyilvánosságra hozatala révén. Leonardo zsenije vitathatatlan. Aki veszi a fáradtságot, és a felszín helyett megkapargatja a felületet, páratlan csodára lel. Leonardo minden művét a tökéletesség jegyében kívánta elkészíteni, megjelenítve minden egyes alkotásában a tudományokat és a természet törvényeit. Ehhez olyan tudásra volt szüksége, amellyel előtte – így egyben – talán soha senki nem rendelkezett. Mondhatnánk azt is, hogy Leonardo mindenhez értett, mert mindenre kíváncsi volt és megtanult.
Leonardo e mérhetetlen tudását legkevesebb négy úton szerezte meg. Sorban elsőként (leginkább első firenzei, majd korai milánói éveiben) ilyen tanulási módszere a természetes érdeklődéséből fakadó önképzés és deduktív tanulás volt. Mindenre kíváncsi volt, mindenkivel beszélni akart, minden saját szemével akart látni. Ez kirándulásai és egyszerű városi sétái során is megjelent, mindent feljegyzett és lerajzolt keze ügyénél lévő jegyzetfüzeteibe, bárkivel és bárhol tudott beszélgetést kezdeményezni, a legnagyobb elmékkel pedig maga kereste az ismertséget. Ahogy Friedenthal találóan összefoglalta: „ha egy alakot akart festeni, előbb tudnia kellett, milyen is a kívül-belül. Aztán ha már világosan látta az emberét, felkereste a helyeket, ahol az ilyenek tartózkodni szoktak. Sokáig figyelte az arcukat, viselkedésüket, szokásaikat, mozdulataikat, és mihelyt olyasmit látott, ami elgondolásába illett, rögtön lerajzolta. Ezért hordta állandóan magával vázlatfüzetét. És nem egyszer csinálta meg ezt, de ismételte, ahányszor szükségét érezte, csak aztán kezdte formába önteni elgondolását, ami csodálatosan sikerült is neki”.[7]
Ugyancsak fiatalságára esik a második tanulási módszere: firenzei tanonc évei alatt Verrochio műhelyében elsajátította mindazt, amit a mestere tudott, sőt túl is szárnyalta azt majdnem mindenben. Verrochio műhelyében kitanulta a bronzöntést, a drapéria, akt készítését, a növények ismeretét, az optikát, a perspektívát és a színek használatát.[8]
Harmadik módszere – melynek eredete ugyancsak Firenzéhez köthető, ám alapvetően Milánóban ért egésszé – a kísérletezésben nyilvánult meg. Ez az alapos vázlatrajzoktól élete második felében megjelenő – ekkor egyértelműen a „tűrt” kategóriába sorolt – boncolásokig terjedt.
A negyedik módszer pedig az olvasás, vagyis a konvencionális tanulás volt. Talán meglepő, de a reneszánsz eme hagyományos módszerét (mely akkoriban a klasszikusok – mind művek, mind nyelvek – elsajátítását) Leonardo nagyon sokáig kifejezetten elvetette. Ahogy Gombrich jelezte, „míg az egyetem tudós férfiai ókori tekintélyekre hagyatkoztak, ő, a festő semmit se fogadott el igazságnak, amíg saját szemével is meg nem győződött róla”.[9] Sőt, büszkén hirdette, hogy ő iskola nélkül is milyen sokra vitte. Ugyanakkor az írott ismeretek iránti vonzódása idővel világosan megmutatkozott. Abban a korban, amikor már néhány könyv tulajdonlása is felért egy vagyonnal, Leonardo könyvtára az 1480-as évek végén 5 kötetre, 1492-ben 40-re, 1504-re pedig 116-ra nőtt.[10]
Leonardo e tanulási- és munkamódszereinek köszönhetően a festészet, szobrászat, fémművesség, perspektíva, zene, épület-, had- és vízmérnöki feladatok, botanika, tipográfia, mechanika, optika területén mind maradandót alkotott. Összességében a tapasztalat, a kísérlet, a tanulás és a szűnni nem akaró ismeret-gyűjtés révén ő lett korának talán legsokoldalúbb elméje. Ettől lett ő a reneszánsz ember, a tudományos igényességű alkotó mintaképe. Mint Friedenthal jelezte: „univerzalitása, mindent átfogó szelleme csakugyan páratlan. Benne valóban megtestesült a kor ideálja, a homo universalis, aki csakis akkor, azokban a századokban létezhetett, amikor a tudományok és művészetek még nem határolódtak el egymástól, nem volt meg ez a szigorú szakokra osztás. Az egyetemességben van Leonardo nagysága, de ez a végzete is”.[11]
[1] Jacob Burkhardt adatai szerint a reneszánsz fellegvárának számító Firenze lakossága kb. 90.000 fő volt, ahol „az iskolásgyermekek […] közül 8-10 000 olvasni, 1000-1200 hat iskolában számolni tanult, azonfelül kb. 600 tanuló, akit 4 iskolában (latin) nyelvtanra és logikára oktattak.” Lásd: Jacob Burkhardt: A reneszánsz Itáliában, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1978: p. 60
[2] Walter Isaacson: Leonardo da Vinci – A zseni közelről, Helikon Kiadó, Budapest, 2018: p. 344.
[3] E. H. Gombrich: A művészet története, Gondolat, Budapest, 1974: p. 225.
[4] Burkhardt (1978), p. 94.
[5] Gombrich (1974), p. 218.
[6] Isaacson (2018), p. 332.
[7] Richard Friedenthal: Leonardo – Életrajz képekben, 2. kiadás, Gondolat, Budapest, 1975: p. 72.
[8] Gombrich (1974), p. 222-223.
[9] Uo., p. 224.
[10] Isaacson (2018), pp. 241. és 390.
[11] Friedenthal (1975), p. 33.