A NAFTA-sztori #7: új szelek fújnak a Fehér Házból?

Gyorsuljon fel a NAFTA újratárgyalásának a folyamata – legalábbis ez a vágya az amerikai elnökségnek. Hogy ez mennyire reális, az már más kérdés.

Áprilisra az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó már nem is szervezett hivatalos, felső szintű tárgyalási fordulót, igaz, a jelek szerint miniszteri és alsóbb szinteken zajlottak egyeztetések. (Amelynek eredményeként mexikói hírek szerint a márciusig lezárt hat fejezet mellé további négy fejezet csatlakozott. A 32-ből. Arról sehol nem olvastam, hogy a szellemi tulajdonvédelmi fejezet ebben benne van-e.) Április elején azonban többször is lehetett arról olvasni, hogy az egész reformot sürgető amerikai elnök hajlik a rugalmasságra a gyorsabb megállapodás miatt. Miért is? Legalább hat okból:

(1) az őszi amerikai időközi választásokra is tekintettel ahhoz, hogy a Kongresszus mindkét háza tárgyalhassa az elfogadott NAFTÁ-t, legkésőbb május végéig a képviselők és szenátorok elé kell utalni az ügyet;

(2) a megállapodás megszületése az időközi választásokon a republikánus vezetés “sikertörténeteként” lenne eladható (még ha nem is az egyébként);

(3) Trump elnök az általa bevezetett új acél- és alumínium-vámok alól eredetileg május 1-ig felmentést adott Kanadának és Mexikónak, és az ideiglenes mentesítést azzal a feltétellel tervezi fenntartani, hogy a NAFTA reformot a két ország elfogadja (fontos update, hogy április legvégén az amerikai kormány egy újabb hónappal megtoldotta az ideigleges felmentést Kanada, Mexikó és az EU számára);

(4) július 1-én Mexikóban elnökválasztás lesz, és az erősen nemzeti érvkészletet pufogtató, legerősebb elnökjelölt nem valószínű, hogy elnökként támogatná az egyébként erősen nemzeti érvkészletet pufogtató amerikai elnök által favorizált reformot;

(5) az eszkalálódó kínai-amerikai kereskedelmi vita közepette jó lenne ezt a tárgyalási folyamatot lezárni;

(6) végül, az elhúzódó tárgyalások alapvetően akadályozzák a gazdasági fejlődést, mivel bizonytalanságot keltenek a piacon; más szóval mindenki a kivárásra játszik, de ez hosszú távon már nem szerencsés.

Forrás: NYT

Ennek érdekében úgy tűnik, hogy áprilisban az amerikai tárgyalópartnerek enyhítettek egy kicsit az eddigi követeléseiken. Egészen pontosan az egyik legfontosabbnak tűnő autóipari elvárást (a három ország területéről származó alkatrészek minimum-részesedése kapcsán) lejjebb szállították az amerikaiak. Igaz, hogy továbbra is van egy olyan igény – az alkatrészeket gyártók kapcsán alkalmazandó minimum bérezés követelménye -, amely így is komoly érvágás lenne főleg mexikói oldalon, ahol az olcsó munkaerő még mindig nagyon vonzó a gyártás során. (Az sem véletlen, hogy olyan sok amerikai cég külföldre vitte a gyártást – ahogy az is érdekes, hogy pont e követelés segíthet Trumpnak a kongresszusi támogatás megszerzésében, ugyanis az outsourcing-ot még a demokraták is nagyon ellenzik.)

Elvi megállapodás – további érdemi tárgyalásokkal? Ez lehet a megoldás a Wilson Center elemzője szerint, aki ugyanakkor ennek politikai törékenységét is hangsúlyozza (főleg mexikói oldalon, akik az amerikaiak számára a “nehezebb falatnak” tűnik Kanadához képest), valamint a tárgyalások normális menete esetén további legalább 9 hónapos periódust látna reálisnak a megállapodásig.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.