Április elején az a megtiszteltetés ért, hogy Kínába utazhattam előadásokat tartani. Ott kint a sok feladat mellett is sikerült azonban egy fontos kérdésre figyelnem: miként értékeli a kínai média a fokozódó kereskedelmi vitát az Egyesült Államok és Kína között.

A legutóbbi szabadkereskedelem és szerzői jog bejegyzésben már összefoglaltam az amerikai-kínai „kereskedelmi háború” előszeleit (az akkori állapotok szerint). Lássuk, hogy mindezt a kínai sajtó (a China Daily, CD) miként interpretálta, illetve melyek a legfontosabb fejlemények április eleje óta.

A CD április 3-ai számában összefoglalta a Trump adminisztráció 50 milliárd dollár értékű, 1300 kínai termékre kiterjedő új vámszabályozását, jelezve, hogy ezek olyan területeket érintenek, mint az informatika, az űrtechnológia, robotika, kommunikációs technológia, gépészet. A CD maga is felhívta a figyelmet arra, hogy ezeken a területeken a kínai export az Egyesült Államokba viszonylag csekély. (Akkor hát mire föl ez a keménykedés? Hamarosan világossá vált, lásd alább.) Kína 9 órával később ugyancsak közzétette a maga 50 milliárd dolláros értéket kitevő vámcsomagját. Ez a lista azonban „csak” 130 körüli árura vonatkozott, köztük a szójára, a whiskey-re, borra, autókra, repülőgépekre. Ezek a tételek az amerikaiknak azonban kifejezetten fájók lehetnek, számos olyan amerikai tagállam van, amelynek mezőgazdasága a szójára (és annak exportjára) épül, a Boeing csak Kínában 9.5 milliárd dollár értékben exportált repülőgépeket tavaly, és a vámok súlyosan érintenék a világpiacról könnyen helyettesíthető kaliforniai és oregoni bor termelőit. Nem meglepő módon az amerikai mezőgazdászok, termelők és cégek közül nagyon sokan tiltakoztak ez ellen.

A kínai válaszlépésektől „feldühödött” Trump elnök újabb 100 milliárd dollár értékű importra vonatkozó vámok kidolgozására kérte fel az ország kereskedelmi képviselőjét, Robert Lighthizert – adta hírül a CD április 5-én. (A New York Times április 6-ai cikkében nagyon érdekes adalékkal szolgált e téren: Lighthizer már Ronald Reagen alatt helyettes kereskedelmi képviselőként szolgált – akkor, amikor a védővámok nagy népszerűségnek örvendtek. Más szóval Lighthizer a jelek szerint visszanyúl ahhoz a fegyverhez, amit ismer, ám ami felett 30 éve eljárt az idő…) Ugyanekkor megkezdődött a kínai lapokban a diplomáciai „offenzíva” is. A lap beszámolt arról, hogy a közelgő boaoi gazdasági fórumra érkező ENSZ főtitkár, António Guterres, a dialógus fontosságát hangsúlyozta, valamint április 6-án számtalan írást tett közzé a lap arról, hogy „Kína nem akar kereskedelmi háborút, de készen áll azt megvívni, ha szükséges”. Abban egyetértettek a kínai szakértők, hogy az amerikai lépések végső soron a Made in China 2025 gazdasági terv megakadályozására irányulnak. (Ez egyértelműen igaznak tűnik, a New York Times is erre utal. A program ugyanis olyan területeken szeretné Kínai gazdasági potenciálját tovább fejleszteni, amelyek az Egyesült Államok számára is létfontosságú, így mikroelektronika, repülőipar, autógyártás.) Amit a lapban olvashattam, az ugyanakkor ennél is szélesebb érvkészlettel dolgozott. Egyrészt nem csak vám formájában látták a kínaiak elképzelhetőnek a válasz-retorziók alkalmazását, hanem az amerikai termékekkel szembeni nemzetközi bojkott-felhívás közzétételében (hogy ennek mi a realitása, az más kérdés), az amerikai államkötvények eladásában, szigorúbb belső szabályozás elfogadásában az amerikai cégekkel szemben. Az amerikai lépések gazdasági kritikája is megerősödött: elemzők szerint az egész vitát kirobbantó Special 301 Report eleve tévedéseken alapul, az amerikai cégeket senki nem kényszeríti a technológia-transzferre, és nem helyezkedik különösebb nyomás a külföldiekre Kínában. (Hogy ez mennyire nem igaz, azt amerikai mellett európai cégek is tömegesen erősítik meg, különösen az olyan területeken, például autógyártás, amiben Kína még mindig nem elég erős.) És beindult egy kis globális riogatás is, amely ugyanakkor részben jogos: ha a kereskedelmi feszültségek tovább fokozódnak, az nem csak a két államot érinthetik. Ez valóban igaz lehet annyiban, hogy például egy gépkocsi összeszereléséhez az alkatrészek rengeteg országból érkeznek, de ha a vita miatt a termelés lassul, akkor az az egyéb országokban is fennakadásokat okozhat.

És akkor végül április 9-én Hszi Csin-ping beszédet mondott a boaoi fórumon, ahol hitet tett a szabadkereskedelem mellett, fontos kínai korlátozások lazítását vetítette előre (például épp az elektromos autóiparban), amelyek üzenetértékkel bírhattak az Egyesült Államok felé. (Még Trump is ezt csiripelte: „We will make great progress together!”) A kínai elemzők mindezt nagyon pozitívan fogadták, az államelnök bölcsességét méltatták. Nyugaton a kép már másként festett. Sokan felhívták a figyelmet arra, hogy a kínai vezető egy éve Davosban ugyanezeket az ígéreteket tette, mégsem történtek különösebb változások.

A Qualcomm székház. Forrás: NYT

Nagyjából itt ért véget, amit kint összegyűjthettem. Alighogy hazajöttem, újabb szintre emelkedett a vita a két ország között. Az Egyesült Államok április 16-án megakadályozta, hogy a kínai ZTE – hét éven keresztül – jelentős mennyiségben mikrochipeket vásároljon a Qualcommtól (utóbbi cég szingapúriak általi felvásárlását is megakadályozta az amerikai vezetés, nemzetbiztonsági okokra hivatkozással), amelynek eredményeként a ZTE részvényeit fel is függesztették egy időre, mivel ez a döntés a cég működőképességét is veszélyezteti. (Ugyanakkor ez a lépés az amerikai cégnek is komoly milliárdokba kerülhet, a New York Times egyenesen a lehetséges „járulékos veszteség” kategóriájába sorolja a Qualcommot a kereskedelmi háborúban.) Cserébe a kínai hatóságok egyelőre nem hajlandóak áldásukat adni a Qualcomm vételi ajánlatára, amelyet a holland NXP Semiconductors cégre tettek az amerikaiak. (A versenyjogi problémákat sajnos nem ismerem minden részleteiben.)

Vagyis jól látható, hogy a helyzet egyre kaotikusabb, de semmi nem dőlt még el. Keménykednek a felek, bevittek már pár ütést (a Qualcomm és a ZTE egyaránt komoly vesztesek lehetnek e téren), a egyes elemzők szerint mindez csak előkészítése az érdemi tárgyalásoknak. Hogy persze ezek a valamikor megvalósuló tárgyalások milyen eredményre vezetnek majd, nem lehet tudni. A jelek szerint azonban a tárgyalások közelednek, és arra Pekingben kerülhet sor. (Ami amúgy érdekes – a „kibékülés” egyik jele vagy épp az amerikai gyengeségé? Nem egyszerű.)

Forrás: NYT

Update #1: közben élelmes kínai cégek már a megoldást is megtalálták (egyelőre még csak az acélimportra kivetett vámokra): transshipment, vagyis átrakodás. Az ötlet pedig nem más, mint hogy a kínai acél/alumínium szállítmányokat Malajzián keresztül juttassák el a kínaiak az Egyesült Államokba. Igaz, hogy az átrakodási és extra szállítási költségek kb. konténerenként 2000 extra dollárba fájhatnak, de lehet, hogy még így is megéri az üzlet.

És ha már szabadkereskedelem és szerzői jog: fentebb eddig egy szó sem esett a szerzői jogról, mégis érdemes a szabadkereskedelmi fejleményeket egészében látni, érinthetik a szerzői jogot is hosszú távon. Ami viszont már a vicc kategóriája, hogy április 12-én Trump elnök felvetette, hogy az ország megvizsgálja, csatlakoznak-e mégis a TPP-hez – hogy aztán április 17-én az elnök kijelentse: á, mégse, sok az akadálya.

Ugyancsak friss fejlemény, hogy az Európai Unió és Mexikó kereskedelmi megállapodást kötött egymással, ami érdemben a vámok megszüntetésével járhat. (A sajtóközleményt lásd a Bizottság honlapján.) A megállapodást nagyban elősegítették a NAFTA körüli bizonytalanságok. Egyúttal kiváló jelzés az Egyesült Államokban (és egy tüske Mexikó részéről az északi szomszéd felé), hogy „tessék, így is lehet”. Ennek a megállapodásnak az elemzése részemről későbbre várható, ám ez már most látható:

„This opening goes hand in hand with setting a level playing-field: we agreed a high level of protection of intellectual property rights. This protects EU research and development and guarantees fair pay for EU artists, as well as the 340 traditional EU delicacies mentioned above.”