A magáncélú többszörözésre tekintettel fizetett díjak tagállami rezsimjeinek finomhangolása a egy véget nem érő sorozat a Bíróság esetjogában. Ennek legfrissebb fejezete a Nokia-ügyben szeptember 22-én hozott ítélet, amely részben nem hozott semmi újat, másrészt viszont óriási cliffhangerrel zárta az epizódot. Spoileresen folytatjuk!

Az új ügy tehát hozta a megszokott színvonalat, és többségében a már jól ismert fordulatokkal operált. Az a Padawan-ügyből következően adott, hogy a magáncélú másolatra tekintettel fizetett méltányos díjazások beszedésénél el kell különíteni a magánszemély által magáncélra történő felhasználásait az üres hordozók egyéb (kifejezetten a jogi személyek, szakmai szervezetek által megvalósított) felhasználásaitól, mivel a díjfizetési kötelezettség csak az előbbi felhasználásokat terheli. Ilyen körülmények között került a Bíróság elé az az előzetes döntéshozatali kérdés, amely a díjfizetés alóli előzetes mentesítés és a megfizetett díjak utólagos visszatérítésének problémájával foglalkozott. Az olasz nemzeti szabályozás értelmében (amelynek uniós joggal való összhangjáról kellett a Bíróságnak állást foglalni) a díjak fizetése alóli mentesülés az olasz közös jogkezelő szervezet és a díjfizetésre kötelezett személyek vagy azok ágazati szövetségei közötti megállapodások megkötésétől függ. A díj utólagos visszatérítését pedig csak az üres hordozók végső felhasználói kérhetik.

A fordulatos történetben az olasz közös jogkezelő szervezet (SIAE) változatos érveléssel próbálta elérni, hogy fennálló rendszer megfeleljen az InfoSoc-irányelv előírásainak. Mindenekelőtt az első kérdés elfogadhatóságát kérdőjelezte meg arra hivatkozva, hogy a nemzeti jog uniós jog tükrében történő értelmezése alapján a nem természetes személyek által kizárólag szakmai célból megvásárolt hordozók nem tartoznak a díj előzetes megfizetésének alkalmazási körébe. A Bíróság ezt a kifogást elutasította, mivel álláspontja szerint a kérdés megválaszolása döntő jelentőségű a díj megfizetésének részletszabályait illetően, és az erre adott válasz az alapügyben is relevanciával bír. A második kérdés elfogadhatatlanságát azzal érvelve próbálta kimondatni a közös jogkezelő szervezet, hogy korábban már azonos tárgyú kérdésben a Bíróság ítéletet hozott. A testület szerint viszont a kérdések azonossága nem jár a később feltett kérdések elfogadhatatlanságával.

Mindenképpen elismerendő a SIAE próbálkozása, hiszen valóban: a díj megfizetése alóli mentesítéssel próbáltak a Padawan-ítélet eszméinek megfelelni, a díj utólagos visszatérítésével kapcsolatban pedig a Bíróság már valóban kifejtette álláspontját (lásd: Copydan-ügy). Vagyis elvileg a tagállamok számára ismertek azok a szempontok, amelyek mentén felállítható az üres hordozó díjak beszedésének rezsimje. Ez viszont nem akadályozta meg az uniós bírákat abban, hogy mégis választ adjanak a feltett kérdésekre. Ennek a háttérnek az ismeretében viszont nem meglepő, hogy az ügyben semmi újdonságot nem fedezhetünk fel, hiszen a jól bevált és mindenki által ismert panelek ismételgetésén túl az ítélet nem nagyon terjeszkedik.

Ennek fényében pedig a status quo  felbolygatása sem okoz túl nagy meglepetést. Az olasz megoldás kritikájaként az előzetes mentesítés tekintetében azt hozza fel, hogy az a közös jogkezelő és bizonyos érdek-képviseleti szervezetek megállapodásától függ, vagyis nincs benne olyan általános rendelkezés, amely a mentesítés szabályait rendezné (40. pont). Emiatt pedig a tagállami szabályozás nem teszi lehetővé az egyenlő bánásmód garantálását a gyártók és importőrök között (46-49. pont), vagyis nem felel meg az uniós jognak. A megfizetett díj utólagos visszatérítésére a SIAE tájékoztatása szerint a nem természetes személy végső felhasználó lehet jogosult, vagyis ezt nem kérheti az érintett hordozó gyártója és importőre. A Bíróság értelmezésében a visszatérítésre mindenki jogosult, ha bizonyítani tudja, hogy nem természetes személyek részére, magáncélú másolattól nyilvánvalóan eltérő célból értékesítették az üres hordozókat (52. pont).  Ebbe a körbe tehát a gyártónak és az importőrnek is bele kellene tartoznia (pláne, mivel az előzetes mentesítési rendszer nem megfelelő a testület álláspontja szerint), ráadásul a természetes személyeket magáncélú másolattól eltérő felhasználás esetén ez a jog nem illeti meg (55. pont). Vagyis az olasz rendszer egyik elemében sem felel meg a Bíróság kritériumainak.

A SIAE mindamellett igyekezett magának egérutat nyerni egy számára kedvezőtlen döntés esetén. Éppen ezért a kérdéskör vizsgálatába bedobott egy új szempontot, amely egy hatalmas dramaturgiai csavart hozott a történetbe. Ez pedig nem más, mint a Bíróság ítéletének időbeli hatályának korlátozása. Elsőre nem hangzik érdekfeszítően a probléma, de jobban megnézve láthatóvá válik, hogy igazából egy remekül álcázott aknáról van szó, amelyre az SIAE óvatlanul rálépett. A szervezet azzal érvelt, hogy az ítélet időbeli hatályának korlátozása amiatt szükséges, mert jóhiszeműen eljárva (abban a hitben, hogy a nemzeti szabályozás összeegyeztethető az uniós joggal) már felosztotta a beszedett díjakat a jogosultak között.  Vagyis az ítélet végrehajtása számára súlyos gazdasági következményekkel járna. Az uniós jog Bíróság általi értelmezését ugyanis a vonatkozó ítélet előtt keletkezett jogviszonyokra is alkalmazni kell (hiszen az uniós jogot annak hatálybalépésétől kezdődően ennek megfelelően kellett volna értelmezni és alkalmazni). Ez pedig praktikusan azt jelenti, hogy a SIAE-nek a tárgyévben beszedett és már egyébként felosztott díjat is ennek figyelembe vételével kellett volna kezelnie. Az ítélet időbeli hatályának korlátozását Bíróság szigorú feltételek fennállása esetén, kivételesen állapítja meg: a SIAE érvelésében is szereplő jóhiszeműen létesített jogviszonyok és korlátozás hiányában potenciálisan beálló súlyos gazdasági zavarok esetén.

A Bíróság álláspontja szerint mivel a díjrendszerrel kapcsolatos elvek eddig is ismertek voltak, a SIAE nem jóhiszeműen járt el a tevékenységének gyakorlása során (62. pont). Csak zárójelben megjegyezve: az elfogadhatóság kifogásánál pont azt hangsúlyozta a Bíróság, hogy korábbi kérdésekre adott válaszok nem jelentik azt, hogy az adott kérdés ne lenne releváns az alapügy szempontjából és emiatt ne lenne elfogadható. Másképp megfogalmazva az SIAE valóban feltételezhette, hogy az uniós joggal nem ellentétes az olasz szabályozás, amiben jól láthatóan tükröződnek az esetjogban korábban megfogalmazott elvek. A súlyos gazdasági zavarok fennállását sem látta indokoltnak a testület, mivel a SIAE arra hivatkozott, hogy a jogosultak közötti felosztás miatt ezeket az összegeket valószínűleg nem tudná visszatéríteni.

És miért mondtam ezt, hogy váratlan fordulatnak számít a Bíróság ezen megfogalmazása? Az üres hordozó díjak kérdése évek óta folyamatosan napirenden van, rendre érkeznek újabbnál újabb előzetes döntéshozatali kérdések. Az időbeli hatály korlátozásának elvetése utat nyithat még több ilyen tagállami peres eljárás elé, amelyek várhatóan szintén a Bíróság előtt kötnek ki, valóban egy soha véget nem érő történetet generálva ezzel. Összességében pedig érzésem szerint a Bíróság ily módon kibillentette a jogosultak és a felhasználók közötti egyensúlyt, amennyiben az ítéletet már tárgyévben felosztott díjak esetén is alkalmazni kell. Nehezen képzelhető el olyan szituáció, amelyben a jogosultaktól a közös jogkezelő szervezet visszaszedi az átutalt összegeket, hogy azt a korrekciós elvek figyelembe vételével aztán újra felossza. Ilyen helyzetben pedig a korrekció végrehajtása (alapvetően nem megengedhetően) a többi beszedett (jog)díj,  vagy a szervezet egyéb bevételeinek (amelynek felhasználásról a KJK-irányelv értelmében egyébként főszabály szerint a jogosultak döntenek) rovására történhet. A Bíróság tehát, úgy tűnik, meghasonlott az uniós joggal, illetve saját korábbi elveivel is, amelyek egyébként  egyszerre tartották fontosnak a jogosultak és a felhasználók szempontjainak érvényesítését is.

Mindezek ellenére én kíváncsian várom a következő epizódot…

További érdekes olvasmányt kínál a Kluwer Copyright Blog.