Robin, a bátor elszaladt

Az Európai Bizottság a hetekben tette közzé a digitális egységes piac szerzői jogával kapcsolatos reformkoncepcióját. A tervezetet beharangozó sajtóközlemény szerint a javaslatok kiemelt célja, hogy „méltányosabb feltételeket garantáló, fenntartható piacteret” hozzanak létre az alkotók számára. Önmagában ezt olvasva úgy tűnhet, a Bizottság végre megértette, milyen problémákkal küzd az online zeneipar. Sőt, a konfliktust is vállalja annak érdekében, hogy a piac egy fenntartható üzleti modell felé mozduljon el.

Nem kell sokat elmélkedni ahhoz, hogy kiderüljön, erről sajnos szó sincs.

Ahhoz, hogy a kitűzött célt elérje a Bizottság, két alapvető problémát kell megoldani.

Elsőként biztosítani kell, hogy az online piac minden zenefelhasználója fizessen tisztességes mértékű jogdíjat. Az alapelv egyszerű és világos: mindegy, milyen technikai megoldással használják a zenét, mindegy, milyen üzleti modell van a háttérben, a zene létrehozásában részes szerzőknek, előadóknak és kiadóknak tisztességes jogdíj jár. Az elviekben egyszerű alapvetést azonban elmúlt években nem sikerült a gyakorlatba átültetni. Egy sor internetes gigász (pl. Facebook, YouTube) minimalizálja vagy kerüli el a jogdíjfizetést. Az említett vállalkozások mindezt azért tehetik meg, mert az elektronikus kereskedelmi irányelv ún. safe harbour szabályait kiforgatják, nyilvánvalóan és egyértelműen az eredeti jogalkotói céltól eltérő módon alkalmazzák. A problémára mindhárom érintett jogosulti csoport (szerzők, előadók, kiadók) nemzetközi szervezetei felhívta a jogalkotó figyelmét, kérve a beavatkozást.

A probléma megoldásával az Irányelv 13. cikke foglalkozik, amely kimondja, hogy

A felhasználók által feltöltött nagyszámú művet és egyéb teljesítményt tároló és nyilvánosan hozzáférhetővé tevő, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatást nyújtó szolgáltatók a jogosultakkal együttműködve olyan intézkedéseket hoznak, amelyekkel biztosítható a jogosultakkal a műveik vagy egyéb teljesítményük felhasználására kötött megállapodások működése, és elkerülhető a szolgáltatókkal folytatott együttműködés keretében a jogosultak által megjelölt művek és egyéb teljesítmények szolgáltatásokon keresztüli elérhetővé tétele.

A bekezdés alapján bizton állíthatjuk, hogy a Bizottság tényleg megértette a problémát, és határozottan nem akarta azt megoldani. A jogalkotói aktivitás csak látszat, átverés, hiszen e rendelkezés semmilyen új szabályt nem rögzít, csupán annyit mond, hogy „tessék betartani a szerződéseket”. A probléma azonban nem itt van, hiszen a szerződések eddig is kötötték a szolgáltatókat, azokat jobbára be is tartották. Az igazi probléma a szerződéssel nem fedett felhasználások esetén van. Mivel az említett szolgáltatók tagadják felhasználásukat, ebből következően nem kötnek szerződést a jogosultak túlnyomó többségével, hanem egyszerűen visszaélnek erőfölényes helyzetükkel. Úgy látszik, a Bizottság a jogsértéssel sújtott szerzők, előadók kezét a legkevésbé sem akarta megfogni.

A helyzet rendezéséhez minimálisan arra lett volna szükség, hogy a már említett e-kereskedelmi irányelv „értesítési-eltávolítási” eljárását úgy módosítsák, hogy az biztosítsa az értesítésben megjelölt művek végleges eltávolítását a szolgáltatásból. Vagyis a „notice and take down” helyett minimálisan „notice and remain down” szabályra lenne szükség. Minimálisan, hiszen még ez a rendszer is azon alapulna, hogy a jogosult saját költségén köteles a jogsértéseket monitorozni, amelyre egy-egy szerzőnek, előadónak önmagában nincsen sem erőforrása, sem pénze.

A Bizottság másik megoldandó feladata az volt, hogy gondoskodjék az online felhasználásból származó jogdíjbevételek méltányos megosztásáról a szerzők, előadók és a kiadók között. A Bizottság tisztességgel felmérte a feladatot, nekifutott, majd rájött, hogy sokkal egyszerűbb lesz, ha vaknak és süketnek tetteti magát.

A Bizottság láthatóan nem mert szembesülni azzal, hogy a kiadók és az előadók között lezáratlan és feszítő vita van arról, hogy a digitális világ előtt készült felvételek vonatkozásában ki határozhatja meg a felhasználás után fizetendő díjakat. Mint ahogyan azzal sem akart szembesülni, hogy az online jogdíjbevételek 75%-át a kiadók vihetik haza, szemben a szerzők 20%-ával és az előadók 5%-ával. Az utóbbi egyébként nyilván egyenes következménye az elsőként említett problémának.

Az Irányelv 14. cikke ehhez képest egy árva szót nem szól sem az engedélyezés, sem a jogdíjak kérdéséről, mindösszesen annyit mond, hogy a szerzők és előadók tájékoztatást kell, hogy kapjanak műveik/teljesítményeik felhasználásáról. A Bizottság még az „elszámolás” kifejezést sem merte leírni, attól pedig végképp távol tartotta magát, hogy a tájékoztatás kötelező tartalmi elemeit meghatározza. Ráadásul még ez a tájékoztatási jog sem illeti meg azt a jogosultat, akinek hozzájárulása nem volt jelentős, bármit is jelentsen ez. Vajon ki és milyen szempontok alapján fogja eldönteni, hogy a basszusgitáros közreműködése jelentős volt-e?

Örömteli, hogy a Bizottság meghallotta és megértette az online zeneipar problémáit. Komolyan aggasztó azonban, hogy esze ágában sincsen megoldani azokat. Ráadásul, ha az Irányelvet jelenleg ismert formájában fogadják el, annak elvi esélye is elveszik, hogy belátható időn belül az európai jogalkotó érdemben foglalkozzon ismét a fenti kérdésekkel.

E sorok írása közben egy dal forgott a fejemben. A dal a Gyalog galopp című filmben hangzott el. Sir Robint méltatja benne kobzosa.

Kommentek:

komment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.