Jogkimerülés kontra szerzői jogok újjáéledése
Mint arra decemberben utaltam: nekifogtam a jogkimerüléssel kapcsolatos könyvem véglegesítésének. Ennek keretében ígértem alkalmanként egy-egy morzsát a készülő kötetből. Ezúttal egy olyan jogesetet ismertetnék röviden, amelynek a könyvben történő szerepeltetése a negatív „lehatárolás”, vagyis a jogkimerülésnek más előírásoktól vagy jogintézményektől való elhatárolása miatt fontos. Ugyanakkor a Butterfly jogeset az uniós esetjog egyik fontos eleme, amely külön is figyelemre méltó volna. A hazai joggyakorlatról nem is beszélve.
A történet ott kezdődik, hogy az 1993-ban elfogadott Védelmi idő irányelv (93/98/EK irányelv) révén az uniós jogalkotó a szerző halálát követő (pma) 50 éves védelmi időt oly módon hosszabbította meg pma 70 évre, hogy a már közkincsbe tartozó szerzői művek védelmét (visszaható hatállyal) valamennyi tagállamban „újjáélesztette”, amennyiben a védelem legalább egy tagállamban fennállt még az irányelv átültetésének 1995. július 1-ei határnapján [10. cikk (2) bekezdés]. E rendelkezés folytán a gyakorlatban számos alkotás részesült legfeljebb további 20 éves szerzői jogvédelemben, köszönhetően többek között annak, hogy Németország már ekkor a pma 70 éves védelmi időt alkalmazta. Az irányelv ugyanakkor, a felhasználói érdekek indokolatlan megsértését elkerülendő, azt is lehetővé tette, hogy a tagállamok 1995. július 1-ét követően egy meghatározott időre biztosítsák a szerzett jogok érvényesítését [10. cikk (3) bekezdés].
Más szóval azok a felhasználók, akik az irányelv átültetésének határnapját megelőzően közkincsbe került művek felhasználásába kezdtek, azok utóbb, 1995. július 1-ét követően, korlátozott ideig, feltételek nélkül folytathatták magatartásukat (többszörözhették és terjeszthették a műpéldányokat). Ez a rendelkezés a terjesztés jogát illetően joghatását tekintve megegyezik a jogkimerülés nyújtotta előnyökkel, hiszen kizárja a szerzői jogosult igényérvényesítését a másolatok vonatkozásában, azzal azonban természetesen nem eredményez azonos jogintézményt.
A szerzői jogok újjáéledése heves kritikát váltott ki Európa-szerte, amely végső soron EUB esetjoggá fejlődött. A Butterflyügyben a fentiek szerint érintett olasz hanglemezkiadó vitatta, hogy a Védelmi idő irányelvet átültető olasz nemzeti szabály, amely a „meghatározott” időtartamú további joggyakorlást három hónapban maximalizálta (1-10. pontok).
Az EUB azonban elvetette a felperes Butterfly érveit. Az irányelv (26) preambulum-bekezdése ugyanis világosan szabad kezet adott a tagállamoknak a részletszabályok megalkotására, vagyis Olaszország is teljes szabadságot élvezett annak eldöntésekor, hogy milyen feltételekkel biztosítja egyrészt a szerzői jogok újjáéledését, másrészt a szerzett jogok ideiglenes gyakorlását. Igaz ez különösen annak fényében, hogy az olasz implementáció is számottevő késésben volt. A releváns olasz nemzeti előírás ugyanis csupán 1996. február 6-án lépett hatályba. Az innen számított három hónap pedig azt jelentette, hogy az olasz hanglemezkiadók az irányelv által eredetileg célul meghatározott 1995. július 1-hez képest majdnem egy teljes „extra évük” volt a jogok gyakorlására (23., 26-28. pontok).
Hasonló jogi dilemma hozható az akkoriban a csatlakozás küszöbén álló Magyarországról is. Hazánk az EU-s társulási szerződés 1994. február 1-ei aláírásával kötelezte magát arra, hogy az uniós acquis communautaire-t fokozatosan – még a csatlakozást megelőzően – a jogrendje részévé teszi. Ennek keretében került elfogadásra az 1994. évi VII. törvény, amely a „szocialista Szjt.” releváns passzusát felülírva bevezette a pma 70 éves védelmi időt hazánkban.
Az új rendelkezés [1969. évi III. törvény, 15.§ (1) bekezdés] egészen pontosan a következők szerint hangzott: „a vagyoni jogok a szerző életében és halálától számított hatven éven át részesülnek védelemben. A törvény 29.§ (1) bekezdése szerint, amely szerzői jogi átmeneti szabályokat tartalmaz, a 14.§ rendelkezéseit nem kell alkalmazni olyan művekre, amelyek védelmi ideje e törvény hatályba lépésekor már eltelt”. Az utóbbi mondat tehát nem mutatott teljes összhangot a Védelmi idő irányelvvel, ami ugyanakkor érthető is volt annak tükrében, hogy Magyarország még nem volt tagja az EU-nak (így nem volt mely másik országhoz viszonyítani az esetleges jogvédelem fennálltát).
Az Szjt. 1999-es hatályba lépésekor azonban a jogalkotó már szinkronba hozta a szabályozást az uniós mintával. A 108.§ (1) bekezdés szerint a 70 éves védelmi időt a szerző halálától kell számítani, és azt az Szjt. hatályba lépését követően olyan művekre is alkalmazni kell, amelyek védelmi ideje az 1994. évi VII. törvény hatálybalépéséig már lejárt. Ez praktikusan azt jelentette, hogy bár az 1994. évi VII. törvény meghosszabbította a védelmi időt húsz évvel, ám a jogszabály 1994. július 1-ei hatályba lépésére is tekintettel az 1924. január 1. és 1943. december 31-e között elhunyt szerzők vonatkozásában – akik műveire nézve az eredeti számítás szerinti védelmi idő legkésőbb 1993. december 31-én lejárt – a védelmi idő újjáéledését az új 15.§ (1) bekezdés második mondata kizárta. Az Szjt. 1999. szeptember 1-én lépett hatályba. Ennek tükrében praktikusan a törvény oltalma alá kerültek az 1929-1943 között elhunyt szerzők művei is.
A szerzői jogok ilyetén történő újjáéledése révén a szerzett jogokat érintő változások hatását a magyar jogalkotó két további passzussal igyekezett enyhíteni. Egyrészt a 108.§ (3) bekezdés az 1994. július 1. és 1999. szeptember 1. között – a művek közkincsbe kerülése miatt jogszerűen – végzett magatartásokat szabad felhasználásnak nyilvánította. Másrészt a 108.§ (4) bekezdés az Szjt. hatályba lépését követően további egy évre – vagyis az olasz példánál négyszer hosszabb időre – biztosította a további joggyakorlást, azonban már komoly feltételek teljesítése esetén. Eszerint: „[a] (…) felhasználás e törvény hatálybalépését követően – a hangfelvételek esetében a hatálybalépésig már előállított műpéldányokra vonatkozóan – még további egy évig folytatható, de csak a hatálybalépéskor meglévő mértékben. A gazdasági tevékenység körében folytatott ilyen felhasználás jogát csak a jogosult gazdálkodó szervezettel vagy annak – a felhasználást folytató – szervezeti egységével együtt lehet átruházni. A törvény hatálybalépését követően is folytatott felhasználás ellenében a jogosultnak méltányos díjazás jár”.
A joggyakorlat megerősítette a fenti szabályozás helytállóságát. Egy precedens értékű, ám igen hosszan elnyúló peres eljárás keretében annak vizsgálata képezte a vita tárgya, hogy a II. rendű alperes által az Szjt. hatályba lépését megelőzően többszörözött, és az I. rendű alperes részére továbbértékesített CD lemezek 1999. szeptember 1-ét megelőző, illetve azt követő árusítása milyen kötelezettségeket keletkeztet a felperesek irányába. A Legfelsőbb Bíróságig jutó ügyben a végül megállapítást nyert, hogy az Szjt. hatályba lépését megelőzően értékesített műpéldányokra nézve alpereseket semmilyen díjfizetési kötelezettség nem terheli. Az I. rendű alperes azonban a 1999. szeptember 1. és 2000. december 31. között időben eladott példányokra nézve méltányos díjazás fizetésére volt köteles.
A Legfelsőbb Bíróság (Pfv.IV.20.507/2008/6. szám) a védelmi idő újjáéledésével, az erre az esetre szóló átmeneti rendelkezésekkel és a jogkimerüléssel összefüggésben helyesen jelezte: „[a]z elsőfokú bíróság az SZJSZT szakértői véleménye alapján is helytállóan jutott arra a következtetésre, hogy az alpereseknek a jogkimerüléssel kapcsolatos érdemi védekezése alaptalan. Nyilvánvaló, hogy a díjazás ellenében gyakorolható szabad felhasználás [helyesen: díjigényre szorított jog] körében a jogkimerülés intézményének alkalmazása kizárt. Arra tekintettel tehát, hogy a II. r. alperes az Szjt. hatályba lépését megelőzően értékesítette az I. r. alperesnek a per tárgyát képező hanghordozókat, nem lehet az I. r. alperes által 1999. szeptember 1-től kezdődően végzett forgalmazási tevékenység tekintetében a jogszabály alapján fennálló díjkövetelés iránti jog megszűnését megállapítani”.
A hivatkozott 7/06 számú SzJSzT szakvéleményszerint „[a] jelen esetben olyan hangfelvételekről van szó, amelyek 1994. július 1. és 1999. szeptember 1. között nem álltak szomszédos jogi védelem alatt. Az ezen időtartam alatt történt felhasználást az Szjt. 108. §-ának (3) bekezdése szabad felhasználásnak minősíti. A szabad felhasználáshoz azonban nem fűződik a jogkimerülés. Ezért a perbeli hangfelvételeket érintő, 1999. szeptember 1-jét megelőző esetleges terjesztési cselekmények akkor sem esnének a jogkimerülés hatály alá, ha a régi szerzői jogi törvény tartalmazott volna rendelkezést a (szükségképpen nemzeti) jogkimerülésről. A szóban forgó terjesztési cselekményeket megelőző többszörözések beleestek az Szjt. 108. § (3) bekezdésével visszamenőleges hatállyal, a védelmi idő visszamenőleges feléledését kiegyensúlyozó szabály hatálya alá, de az ezt követő terjesztésre ez a szabadság már nem terjedhetett ki”.