Szerzői jog a filmekben #6 – Suits

A USA Network-ön 2011 nyarán indult, ötödik évadánál tartó televíziós dráma a Suits (Briliáns elmék) nem csak a nagymenő New York-i ügyvédek sikeres, ám ugyanakkor alattomos és mindenre elszánt életét mutatja be, hanem egy csaló zseni, Mike Ross (Patrick J. Adams) és Harvey Specter (Gabriel Macht) ügyeit és barátságát is, egyben lehetőséget nyújt arra, hogy egy izgalmas szerzői jogi témát feldolgozó epizódot is bemutassunk.

Mike fotografikus memóriával és vele született jogi tálentummal bír, de fiatalkori botlásai miatt (mások helyett írta meg a jogi egyetem felvételi tesztjét, az ún. Law School Admission Council Test-et) soha nem kerül be a Harward jogi karára. A sorsnak, vagyis inkább a forgatókönyv írónak köszönhetően mégis a Nagy Alma legmenőbb ügyvédi irodájában, a Pearson Hardman Law Firm csapatában találja magát. 

 A második évad első részében (“She Knows”) Mike egy, a Blog szempontjából is érdekes üggyel foglalkozik. Egy fúzió kapcsán kiderül, hogy a Drecker Kiadó ellopta az egyik írójuk, Myra Harrison (Joanna Douglas) ötletét. Csakhogy a kiadó szerint a szerző korábban már aláírt egy nyilatkozatot, amelyben a Drecker Kiadóra ruházza a létrehozott szerzői műhöz fűződő minden jogot. Myra Harrison az epizódban, mint felperes jelenik meg. Ms. Harrison korábban asszisztensként dolgozott a kiadónál. Amikor főnökének megmutatta leendő könyvének vázlatát, azt a kiadó kiadta ugyan, csak éppen a szerzői jogokat egy James Jenkins nevű harmadik személyre ruházta át. Ms. Harrison természetesen szeretett volna kompenzációt, így perre ment a kiadóval, amely viszont vitatta a követelés jogalapját a korábban kötött megállapodásra hivatkozva. A megállapodásról ugyanakkor azt állította a felperes, hogy az jognyilatkozatként nem értékelhető, hiszen az csak egy személyes beszélgetés volt a főnökével, ahol előadta neki a könyvre vonatkozó terveit. 

 Mivel a per egy sokkal nagyobb horderejű és jóval több pénzről döntő fúzió akadálya, ezért az alperes kiadó szeretne peren kívül megegyezni Ms. Harrisonnal. A 30 ezer dolláros kompenzációt azonban nem fogadta el a felperes, amelyet morális okokkal indokolt, bár valószínűbb, hogy szeretett volna még több pénzre szert tenni, főleg miután tudomást szerzett a fúzióról és annak léptékéről. A kiadó igazgatója végül egy peren kívüli tárgyaláson beismerte, hogy tényleg ellopta az ötletet, a felperes azonban továbbra is kitart eredeti álláspontja mellett, így az alperes jogi képviselője három másik, már nyilvánosságra hozott és kiadott művet hoz példaként, amelyek története hasonlít a felperes kéziratához, így akár ő is másolhatott bármelyikből. Az ügyvédi érvelés hatására a felperes végül hajlandó peren kívüli egyezséget kötni, majd búcsúzóul a következő tanácsot kapja: „… you want to be a writer? Then write!” 

A sorozatban számos jogeset kerül elő, természetesen mind fiktív, bár nyilván a forgatókönyvíró és a stáb munkáját a való élet esetei és hús-vér jogász szakértők segítették. Így történhetett, hogy az egyik legizgalmasabb epizódba éppen egy szerzői jogi téma került be mellékszálként. De vajon ki lopta el kitől a kötet történetét és mit mond erről az amerikai szerzői jog?

Két alapvető kérdést kellene megválaszolni. El kell döntenünk, hogy sor került-e a szerzői műhöz fűződő jogosultságok átruházására, másodsorban pedig azt, hogy egyáltalán szerzői műnek tekinthető-e az a forrás, ahonnan az alperes ötletet merített? Az 1976-os amerikai szerzői jogi törvény (201.§ d) pont) lehetővé teszi a szerzői jog jogosultjának, hogy a műhöz fűződő jogokat egészben vagy részben átruházza (conveyance), vagy áthagyományozza (bequeathe), illetve örökítse. Nem tudjuk persze, hogy volt-e nyilatkozat a jogok átruházásáról, vagy nem. Ha volt is, mi volt a tartalma, így a sorozat szempontjából fogadjuk el kiinduló pontnak az alperes kiadó igazgatójának beismerését. Nem derül ki az sem az epizódból, hogy a felperes hölgy valóban másolta-e az ötletet másik, már megjelent regényekből, az viszont beismerésre kerül az alperes által, hogy az ötletet ellopta. Persze kissé érthetetlen, hogy ha valóban aláírt egy nyilatkozatot a felperes, amelyben az általa alkotott kéziratot a kiadó rendelkezésére bocsátja, miért kellett azt ellopni, ezt a rendező a néző fantáziájára bízza. (Már ha tényleg elgondolkodik ezen a hétköznapi néző, akit inkább a sorozat intrikái érdekelnek.)

Egészen hasonló jogeset merült fel a Rocky IV kapcsán, amelyben a felperes állítása szerint Silvester Stallone a forgatókönyv megírásához felhasználta Timothy Burton Anderson ötletét. Az eset annyiban mindenképpen hasonlít a Suits fiktív jogesetére, hogy mindkét helyen egy ötlet kerül más által felhasználásra, amiért a felperes kompenzációt követel, de vajon mikortól illeti meg a védelem a mű megalkotóját, egyáltalán lehet-e egy ötletet műnek tekinteni? Az amerikai szerzői jog szerint egy művet akkor kell megalkotottnak tekinteni, ha azt rögzítették.

A bemutatott epizódból ez nem derül ki, a Rocky IV jogesetében viszont kétségtelen, hogy az ötletet egy közel 30 oldalas kéziratban rögzítették. De miként tudja a bíróság kétséget kizáróan megállapítani, hogy tényleg jogszerűtlenül került egy szerzői mű felhasználásra? Közvetlen bizonyítékok a másolás tényére ritkán adódnak, inkább azt lehet bizonyítani, hogy a jogsértő fél hozzáfért az eredeti műhöz, amelyhez az újonnan készült mű lényegesen hasonlít. Rocky ügyében ezt a bíróság az ún. Kroft-teszttel ellenőrizte, amelyben összehasonlította a forgatókönyvet és Anderson irományát a cselekmény, a szereplők, a párbeszédek, az egész mű hangulata, sorrendisége szerint. A felperes Anderson keresetét végül a bíróság elutasította, mivel kiderült, hogy nem Sylvester Stallone másolta le Anderson ötletét, hanem éppen fordítva, a felperes „vette kölcsön” a Rocky karaktereit.

(Kép forrása:
http://copy21.com/wp-content/uploads/2015/09/Suits-Season-3-Promotional-Photos-Mike-Harvey-suits-34687337-940-500-1.jpg)

Kommentek:

komment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.