Out of commerce jogkezelés Magyarországon?

A Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala 2015. július 10-én tette közzé Részletes koncepcióját a KJK-irányelv átültetését illetően. Ebben sok más mellett egy forradalmi ötletet is találhatunk, amely – Franciaország, Németország és Szlovákia után – hazánkban is bevezetni javasolja a kereskedelmi forgalomban már nem kapható művek tömeges használatának közös jogkezelésbe utalását. Nézzük át röviden, mit javasol a dokumentum.

A részletes koncepció – az első forduló anyagához hasonlóan – ezúttal sem tartalmaz normaszöveget, azonban számos ponton kardinális döntésekre tesz javaslatot. Ilyen a közös jogkezelés szervezeti rendszere (a közös jogkezelő szervezet, a független jogkezelő szervezet és a más tagállamban letelepedett közös jogkezelő szervezet elhelyezése a rendszerben); a más tagállamban letelepedett közös jogkezelő szervezetekkel kapcsolatos szabályozás tartalma (a koncepció szerint elfogadható, ha tőlük is elvárjuk a nyilvántartásba vételt, de legalább működésük bejelentését a magyar jog alapján); a szervezeti forma kérdése (a gazdasági társasági formák nem célszerűek, ahogy a szövetkezet és az alapítvány sem, ezért javasolt megtartani az egyesületi formát); a jogosult és a felhasználó fogalma (e vonatkozásban a magyar jog alapvetően megfelel az irányelvnek); a nem kereskedelmi célú felhasználások jogosult általi közvetlen engedélyezése (dogmatikai problémákhoz vezethet, mivel ez ütközést mutat a hatályos magyar joggal); díjszabások és hatósági felügyelet (ezek kapcsán a hatályos jog megfelelőnek tűnik).
És mindezeken felül ott van az a bizonyos “out of commerce” (OOC), vagyis kereskedelmi forgalomban nem kapható művek felhasználásának szabályozása. Arról több helyütt is olvashattunk, hogy ez a rendszer miként és miért épült ki Franciaországban (Hajdú Dóra és Tarr Péter is cikkezett erről 2013-ban). A Részletes koncepció azonban arra tesz javaslatot, hogy a német mintát követve hozzuk létre a magyar rendszert.

Eszerint a jelenlegi Szjt. 1999. szeptember 1-ei hatályba lépését megelőzően kiadott irodalmi művekre és ezek illusztrációira terjedne ki a szabályozás, mivel ezek vonatkozásában az említett határidő előtt nem lehetett határozatlan idejű felhasználási szerződést kötni, legfeljebb nyolc évre szólót (korábban ennél is rövidebbet); más szóval e művek vonatkozásában bizonyosan nem rendelkezik – de legalábbis a tervezet ezt vélelmezi – a kiadó a felhasználási joggal. A javaslat szerint a kedvezményezetti kör kizárólag könyvtárakat, archívumokat és egyéb, a kulturális örökség megőrzését célzó intézményekre vonatkozna. Ezen intézmények csakis a repertoárjukba tartozó művek esetén kezdeményezhetnék a kompetens közös jogkezelőnél a felhasználás engedélyezését, amely eljárás során a kezdeményező köteles lenne az érintett mű adatait az SZTNH felé is bejelenteni, amely erről közhiteles adatbázist vezetne. Az adatbázis célja az (is) lenne, hogy amennyiben a vélelemmel ellentétben valaki bizonyíthatóan mégis jogosult volna a felhasználást engedélyezni, bármikor tiltakozhasson a felhasználással szemben. A tiltakozás lehetővé tételével egyetemben az SZTNH felé történő bejelentésnek az is a célja, hogy világossá tegye: csak meghatározott idő elteltével kaphatja meg a kedvezményezett intézmény a tényleges felhasználási engedélyt. (Az időtartamot a koncepció nem teszi világossá; egyértelműen nem lehet hosszú, ha az a kiindulási pontunk, hogy az OOC művek újbóli elérhetővé tételében segédkezzünk.) A felhasználás alatt egyébként a többszörözést és a lehívásra történő nyilvánosság számára hozzáférhetővé tételt kell érteni. (Vagyis immáron nem csak a könyvtári “dedikált terminálokon” keresztül lehetne elérni a műveket.) A jogosultnak ezzel együtt a felhasználás teljes időtartama alatt is lehetősége nyílna a tiltakozásra, amely gyakorlatilag kizárja a további közös jogkezelő által engedélyezett felhasználást. A tiltakozásról az SZTNH-t is értesíteni kellene, amely e tényt rögzíti az adatbázisában. A tervezet szimpatikus ötlete szerint

“Megfontolandó lehet egy olyan szabály bevezetése is, hogy a tiltakozást követően az azt bejelentő jogosult köteles legyen meghatározott időn belül kereskedelmi forgalomba hozni az adott művet.”

Ez egyértelműen a francia modellből ered, viszont garanciális szabályként biztosítja a a mű jövőbeli elérését. Ezzel együtt is “végiggondolandó”, hogy kötelezhető-e egy jogosult arra, hogy hasznosítsa a művét vagy sem. Ez ugyanis már egy igazán messze mutató kérdés. Az egész OOC rendszer lényege ugyanis az, hogy a társadalom számára szélesebb legyen a hozzáférés a régebbi korok műveihez. A szerző jogai azonban még élnek, vagyis elvileg ő dönthet arról, hogy mit kíván tenni a művével. A szabályozásnak ezért ügyesen kell balanszírozni a szerzői és társadalmi érdekek útvesztőjében.

Amiről a tervezet nem tesz említést, az az engedélyezés ellenében beszedett díjak kezelése és felosztása. Ezzel kapcsolatban is számos probléma merülhet fel, különösen akkor, ha egy szerző nem tagja a kompetens közös jogkezelő szervezetnek.

És akkor még egy fontos kérdésről nem is beszéltünk: valóban a KJK-irányelv átültetésének időpontjában kell ezt a – témáját tekintve a KJK-irányelvtől eltérő – javaslatot a szerzői jog részévé tenni? Őszinte leszek, engem nem irritálna a dolog. Nem csupán a laza kapcsolódási pontok okán, illetve amiatt, hogy így “két legyet lehetne egy csapásra ütni” (csak egyszer kellene jogszabályt módosítani), de az is emellett szól, hogy ez egy fontos kérdése korunk szerzői jogának, főleg a digitális repozitóriumokat építő könyvtárak számára. Izgatottan várom, mi lesz a sorsa a koncepció ezen részének.

Kommentek:

komment

Egy gondolat “Out of commerce jogkezelés Magyarországon?”

  1. Fiskális says:

    Hoppá, ez nagyon feldobta sz uborkaszezonomat! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.