Maga az alapügy – mint oly sok esetben – viszonylag egyszerű tényállásból indul ki. Eszerint az ír Phonographic Performance (Ireland) Limited közös jogkezelő szervezet pert indított Írországgal szemben, mivel meglátása szerint az uniós tagállam hibásan ültette át nemzeti jogába az eredetileg 1992-ben elfogadott, utóbb 2006/116/EK számon újrakodifikált a bérleti jogról és a haszonkölcsönzési jogról, valamint a szellemi tulajdon területén a szerzői joggal szomszédos bizonyos jogokról szóló irányelv 8. cikk (2) bekezdését. Az ír nemzeti szerzői jogi törvény 97. cikke ugyanis kizárta a hangfelvételre, valamint a műsorra és kábeltelevíziós programra vonatkozó szerzői jogok sérelmét arra az esetre, ha az adott tartalmakat szállóvendégek vagy bentlakók számára szállást biztosító épületek részein belül és kizárólag vagy főként a szállóvendégek vagy a bentlakók részére nyújtott szórakozási lehetőségek részeként teszik láthatóvá vagy hallgatóvá. Ahogy arra az EUB is utal, az iménti ír szabályozás a gyakorlatban nem csupán a szállodákat, de a kórházakat, klinikákat, egészségügyi ellátást nyújtó intézményeket, büntetés-végrehajtási intézeteket és más, hasonló intézményeket is mentesít az egyébként az uniós jog alapján fennálló, a hangfelvétel-előállítókat és az előadóművészeket megillető méltányos díjazás megfizetése alól.

A brit High Court kereskedelmi divíziója fordult végül az EUB-hoz tanácsért, öt kérdést feltéve. Ezek érdemben annak megállapítására irányultak, hogy a szállodaüzemeltető, aki olyan rádió- és/vagy televíziókészüléket helyez el a szállodai szobákban, amelyről jogvédett tartalmak válnak elérhetővé, felhasználónak minősül-e, s ez esetben köteles-e méltányos díjat fizetni a felhasználásért? Ugyancsak kérdésként merült fel, releváns-e, ha a készülék analóg vagy digitális hangfelvételek (tehát nem sugárzott műsorok) közvetítésére szolgál? Végül választ igényelt, hogy a szállodaüzemeltető hivatkozhat-e a 2006/115/EK irányelv 10. cikk (1) bekezdés a) pontjában foglalt magáncélú felhasználás esetkörére?

Az EUB az első kérdésre a Del Corso és az SGAE ügyekben hozott előzetes döntésekre támaszkodva hangsúlyozta, hogy a felhasználás megállapítása egyedi vizsgálatot igényel, olyan fogalmi elemek mentén, mint közvetítés, nyilvánosság (ennek keretében a közönség meghatározatlansága és „viszonylag jelentős száma”), a felhasználás haszonszerzési jellege. Így a tanács úgy találta, hogy közvetítés valósul meg,

„amikor magatartása következményeinek teljes tudatában közvetítőként jár el vendégei irányában a védelem alatt álló művet tartalmazó, sugárzott műsor hozzáférhetővé tételével. E beavatkozás hiányában vendégei, akik mind az említett műsor kiterjedési területén belül tartózkodnak, különben főszabály szerint nem tudnák a sugárzott művet élvezni.” (31. pont)

A nyilvánosság meghatározatlan jellege elsősorban abban nyilvánul meg, hogy a közönség nem általánosságban kerül meghatározásra, vagyis nem egy egyértelműen magáncsoportra vonatkozik. (34. pont.) Az EUB szerint továbbá a viszonylag jelentős számú személy fogalma kizárja a kicsi, jelentéktelen számú közönséget, ugyanakkor magába foglalja annak vizsgálatát, hogy egyidejűleg és egymás után (szukcesszív jelleggel) hányan fértek hozzá ugyanahhoz a műhöz (35. pont). Végül arra is tekintettel kell lenni, hogy a közvetítés haszonszerzési jelleggel valósul-e meg, amely kérdés ugyanakkor felöleli annak megvizsgálását, hogy a felhasználó „megcélozta-e” a nyilvánosságot, másrészt, hogy e nyilvánosság nem véletlenül fogadta be a tartalmat, hanem „fogékony” arra (36-37. pontok).

Az EUB szerint minderről a tagállami bíróságnak kell érdemben döntenie, ugyanakkor saját meglátása szerint minden tény adott arra, hogy az EUB is megfelelő irányvonalat mutasson a tagállami bíróság számára. A tanács szerint a szállodaüzemeltető szerepe megkerülhetetlen a tartalmak élvezete érdekében (hiszen a készülékeket a szálloda üzemeltetői helyezik el a szobákban); a közönség általánosságban meghatározott, nem magáncsoport; a szállodai szobákban megforduló vendégek – az SGAE ügy rációja alapján – nyilvánosságot képeznek; amely személyek a tartalmak „célzott” közönsége; a szállodaüzemeltető pedig kiegészítő szolgáltatásként nyújtja a rádió- és/vagy televízió mősorok megtekintésének a lehetőségét, „amely hatással van van a szálloda kategóriabesorolására és ezáltal a szobák árára” (40-44. pontok). A végeredmény mindezek tükrében nem lehet más, mint hogy a szállodaüzemeltetőt az EUB a 2006/115/EK irányelv szempontjából „felhasználónak” minősítette.

Ebből már nem tartott soká azt a következtetést is levonni, hogy vajon a szálloda üzemeltetője, mint felhasználó, köteles-e az irányelv szerinti méltányos díjazás megfizetésére. Az ítélet vonatkozó része szerint:

„amikor a szállodaüzemeltető sugárzott hangfelvételt közvetít a szállodai szobákban, akkor ezt a hangfelvételt önálló módon használja fel, és az eredeti közvetítéssel célba vett közönségtől eltérő és ahhoz képest további közönség számára közvetíti azt. Ezenkívül a szállodaüzemeltető ezzel a közvetítéssel – ahogyan az a jelen ítélet 45. pontjában is megállapításra került – olyan gazdasági előnyre tesz szert, amely független a műsorsugárzó, illetve a hangfelvétel-előállító bevételétől.” (51. pont)

A válasz ily módon egy világos igen a második kérdésre. Akárcsak a következő nagy kérdésre is, vagyis hogy más megítélés alá esik-e az a helyzet, ha a szállodaüzemeltető nem rádió- vagy televízió-műsort közvetít a nyilvánossághoz, hanem akár analóg, akár digitális hangfelvételeket helyez el a szállodai szobákba bekészített készülékekben annak érdekében, hogy a szállóvendégek e hangfelvételeket meghallgathassák. A logika ugyanis az, hogy a nyilvánossághoz közvetítés vagyoni joga, amely többek között a WIPO releváns internet-szerződésében (WPPT) is megjelent, az ilyen közvetítési magatartásokat is lefedi (ezt az irányelv szövege is megerősíti). Az EUB ráadásul semmilyen érdemi jogi különbséget nem fedezett fel az eltérő technológiai megoldásra tekintettel. A tanács úgy látta, hogy

„az a szállodaüzemeltető, aki a szállodája szobáiban ilyen berendezést és ilyen hangfelvételeket helyez el, ezáltal a vendégei rendelkezésére bocsátja mindkét szükséges elemet, amely lehetővé teszi számukra a szóban forgó művek élvezetét, ebből következően a beavatkozása nélkül a vendégeinek nem lenne hozzáférése ezekhez. Következésképpen a szerepe megkerülhetetlen.” (67. pont)

Végül, utolsóként, az EUB-nak arra is választ kellett találnia, hogy a 2006/115/EK irányelv 10. cikk (1) bekezdés a) pontja szerinti „magáncélú felhasználás” kategóriája segítségül hívható-e a szállodaüzemeltető részéről. A nemleges választ azzal indokolta a bíróság, hogy az említett kivétel értelemszerűen nem a szállodavendégekre, hanem a felhasználóra tekintettel vizsgálandó. Igaz, hogy a vendégek hallgatják a dalokat, de azt ők egyáltalán nem használják fel ezáltal. A szállodaüzemeltető nyilvánossághoz közvetítési magatartása szempontjából viszont az említett szakasz egyértelműen irreleváns, hiszen egy „nyilvános” magatartás sosem lehet „magáncélú”.

Mindent egybe vetve tehát Írország helytelenül ültette át nemzeti jogába az említett irányelvet. Az EUB döntésével majdnem maradéktalanul egyet is lehet érteni. A haszonszerzési célzat vonatkozásában ugyanakkor – a Del Corso ügy kapcsán kifejtett kritikával összhangban – továbbra is lehetnek kétségeink (e minősítő körülmény nem képezi fogalmi elemét a nyilvánossághoz közvetítés vagyoni jogának), ugyanakkor egyértelműen helyes érvekkel világította meg az EUB azt a tényt, amelyet a magyar társadalom is rendre nehezen fogad be (ezzel összefüggésben lásd egy korábbi magyar „slágertéma” elemzését): nevezetesen azt, hogy hiába fizetett már egyszer a rádió- és televízió-szervezet a jogosultak részére jogdíjat, a szállodaüzemeltető (vagy egy üzletközpont, egy kozmetikus/szoláriumos stb.) önálló felhasználói magatartással új közönséget céloz meg, ráadásul az esetek jelentős részében hasznot is generál.