Netkonzultáció és szerzői jog #2

Mezei Péter kollégám néhány napja tette közzé az Internetkonzultációs oldal blogján is megjelent írását, nem sokkal később első bejegyzésemmel én is beálltam a szerzők sorába. A következőkben olvasható írásom a “Fájlcserélők, félnetek jó lesz?” címet kapta, amely a fájlcserélőkkel szembeni hazai szankciók lehetőségét vizsgálja kitekintve az európai helyzetre. Talán helyesebb lett volna a “Fájlcserélők, nem kell félnetek?” felütés, ugyanis a téma egyelőre (és szerencsére) némileg hipotetikus, mivel a hazai fájlcserélőknek jelen állás szerint tömeges kártérítési perektől, ügyvédi felszólításoktól nem kell tartaniuk, nem így Európában…


A fájlcserélés hazánkban is tömegjelenségnek tekinthető, az egyik legnépszerűbb torrentoldalnak jelenleg közel 700.000 felhasználója van. Európában mind a felhasználók, mind a közvetítők, mind pedig az internetszolgáltatók felelőssége felmerült már. Mindezek mellett mindinkább hangsúlyosak a nem jogi eszközök, amelyek piaci alapon és legálisan igyekeznek alternatívát kínálni (például: Spotify, Netflix). Jelen írásomban a felhasználókkal szembeni igényérvényesítésre térek ki: vajon a hazai fájlcserélők számíthatnak-e az elkövetett szerzői jogsértések esetén szankciókra? Ha igen, milyenekre? Van-e ok félelemre?

A fájlcsere mai értelemben a tartalmak interneten történő megosztásának azon önfenntartó módszerét jelöli, amelyben a felhasználók letöltők és megosztók egyben, oly módon, hogy közvetlenül a saját gépeiken tárolt egyes tartalmakhoz adnak hozzáférést egymásnak (peer to peer vagy P2P). Hazánkban ennek a jelenlegi legelterjedtebb formája a torrent alapú fájlcsere, amelynél egy kisméretű ún. torrent fájl segítségével csatlakozhatnak a felhasználók az adott tartalmat letöltő/megosztó személyeket tömörítő bolyba. A technológia biztosítja, hogy nagyon sok (akár több ezer) személy tegye lehetővé egy adott fájl elérését, ezáltal növelve az elérhetőség idejét és az elérés gyorsaságát. Így válik lehetővé az is, hogy nagyméretű fájlok (filmek, albumok, programok) akár percek alatt másolatként a gépünk merevlemezére kerüljek. A másolatkészítés és a nyilvánosság számára hozzáférhetővé tétel azonban az esetek nagy részében szerzői jog által védett tartalmakat érint és mellőzi a jogosultak engedélyét. Mivel az ellenérdekelt piaci szereplők (például: lemezkiadók) szerint a fájlcsere nem csak az adott jogosult viszonylatában, hanem az érintett iparág számára is kárt okoz, így nem meglepő, hogy igyekeznek a jog eszközével is megoldást keresni a problémára. Bár meggyőződésem, hogy a technika fejlődéssel ezen a területen a jog nem képes lépést tartani (és a megnyugtató megoldáshoz az vezet, ha maga a piac győzi le a fájlcserét megfelelő legális alternatívákat kínálva), jelen írásomban a jogi igényérvényesítés lehetséges és bevettnek mondható megoldásait vázolom az egyént középpontba állítva.


A felhasználókkal szembeni igényérvényesítés kezdetben főként az Egyesült Államokra volt jellemző. Az USA-ban többek között a RIAA (Recording Industry Association of America, az amerikai lemezkiadók szövetsége) próbálkozott polgári jogi igények érvényesítésével. Több mint 35.000 keresetet adtak be magánszemélyek ellen 2003 óta. Az ítélettel zárult perek többségében a bíróság nagy összegű kártérítéseket állapított meg. Egyes esetekben az átlagfelhasználókkal szembeni néhány zeneszám megosztása miatti kártérítési összegek olyan irreális nagyságúak voltak, hogy azok behajtása tulajdonképpen lehetetlen volt, ezzel szemben a kiadóvállalatok kivívták a közvélemény ellenszenvét.


A felhasználók felelősségének megállapítására tett törekvéseket szintén jól példázza, hogy az IFPI (International Federation of the Phonographic Industry, a nemzetközi lemezipari szövetség) több ezer eljárást indít évente szerte a világon. Az igényérvényesítési láz pedig már Európát is elérte, ugyanis a fent említett eljárásokból ezernél is több európai userekkel szemben indult. A felhasználókkal szembeni jogi fellépések valamiféle egységes, európai policy-járól azonban egyelőre nem beszélhetünk. Sokak szerint az ACTA (Anti-Counterfeiting Trade Agreement, Hamisítás Elleni Kereskedelmi Megállapodás) lett volna ebbe az irányba mutató kezdeményezés, amelynek aláírását azonban az Európai Parlament 2012-ben elutasította. Ez azonban önmagában tévhit, ugyanis az egyénekkel szembeni igényérvényesítést már a szellemi tulajdonjogok érvényesítéséről szóló irányelv is elősegítette azzal, hogy meghatározta az igényérvényesítés minimumszabályait.


Az európai gyakorlatot megfigyelve kiemelendő a német gyakorlat, ahol az érdekképviseleti szervek tömegesen kértek ki az internetszolgáltatóktól IP címek alapján személyes adatokat, amely miatt a bíróságok nem tudták részletesen megítélni a kérések jogszerűségét és ténybeli alapját, így kialakult egyfajta automatizmus az igényérvényesítést illetően. A német gyakorlat érdekessége, hogy a felszólítások általában nem kártérítési összegek megfizetését tartalmazzák, ahhoz ugyanis be kellene azonosítani a károkozót (és meghatározni a kár mértékét), azonban ez több esetben vagy lehetetlen, vagy nehézségeket okoz (például: a felhasználó azonosítását lehetővé nem tevő free hotspotok esetén), továbbá az is elképzelhető, hogy a beazonosított személy kora miatt nem vonható felelősségre. Így a német gyakorlat – visszanyúlva a klasszikus tulajdonjogi gyökerekhez – a jogsértést lehetővé tevő személyt, azaz az internetszolgáltatás előfizetőjét állítja középpontba, aki akkor sem lehet közömbös a jogsértések iránt, ha nem ő maga az elkövető. Mivel az ő előfizetését használják fel (ő az a szűk keresztmetszet), így elvárható, hogy a jogsértés kiküszöböléséhez szükséges intézkedéseket megtegye, vagyis például. az, hogy a hozzáférést kóddal biztosítsa, szűrőprogramokat telepítsen, vagy adott esetben kiskorú gyermekét kiokítsa a lehetséges következményekkel kapcsolatban. Igaz a gyermek kioktatása kapcsán eltérő döntések születtek Németországban és Ausztriában, egyes bíróságok egészen annak – az egyes esetekben életszerű – ténynek az elfogadásáig merészkedtek, hogy a gyermekek sok esetben nem szorulnak kioktatásra, sőt az adott területen több ismerettel rendelkeznek saját szüleikhez képest.


Németországban a bírósági jogérvényesítés előtt nemcsak lehetőség, hanem törvényi feltétel a jogosult vagy annak képviselője által küldött felszólítás, erre reagálva az adott személy számára több lehetőség is adott. Aláírhatja az jogsértés abbahagyásáról szóló nyilatkozatot, amelyet meghatározott összegű kötbér biztosít, menekülve ezzel a további felelősségre vonás elől. Ebben vállalja a további jogsértésektől való tartózkodást, továbbá aláírásával elismeri a jogsértést és a tartozást (innentől tehát a neki kell bizonyítania, hogy tartozása nem vagy nem ilyen összegben áll fenn). Ha az illető ezután újra elköveti a jogsértést, akkor a további polgári jogi igények mellett a kötbért is meg kell fizetnie. Emellett a nyilatkozat a jogsértéstől való tartózkodás mellett más kötelezettségeket is keletkeztet, ilyen például az ügyvédi költségek megfizetése. Igaz a felszólított személynek a nyilatkozattal kapcsolatban viszonylag nagy mozgástere van, ugyanis nem köteles a kiküldött formát az előre meghatározott tartalommal aláírni, ezt azonban sokan nem tudják. A felszólítások Németországban egyfajta visszaélési hullámot indítottak el. Ennek az egyik kiváltó oka az lehetett, hogy ezzel a módszerrel a kártérítésnek megfelelő összeget az ügyvédi költségekbe bújtatták, amelynek követelése a kártérítéssel szemben sokkal könnyebb volt. Így az adott felszólítással összefüggésben kiemelkedően magas ügyvédi díjakat számláztak a jogsértőknek. A visszaélésekre a jogalkotónak is reagálnia kellett, így 2008-ban módosították a német szerzői jogi törvényt, a megváltozott rendelkezések szerint az első figyelmeztetés ügyvédi költségei – abban az esetben, ha a fájlcserélés nem éri el a kereskedelmi mértéket 100 eurót meghaladó mértékben nem követelhetőek. 2014-ben azonban maga a tömeges adatigénylés is a visszaélések gyanúját vetette fel (tulajdonképpen a bíróságok egyedileg nem tudják mérlegelni, hogy minden IP cím érintett-e a jogsértés kapcsán), így a Digitale Gesellschaft elnevezésű jogvédő szervezet az Európai Bizottsághoz fordult, ez az eljárás még folyamatban van.

Angliában hasonló folyamatok mutathatók ki. Bár itt elsősorban a nagyobb mennyiségben megosztókat vették célba a jogosultakat által megbízott ügyvédi irodák. A Davenport Lyon ügyvédi iroda kezdte a tömeges felszólítási eljárásokat, ám a negatív sajtóvisszhangok miatt hamar felhagyott azokkal. Ezután az ACS:Law elnevezésű ügyvédi iroda foglalkozott egyénekkel szembeni igényérvényesítéssel, e tevékenységét 2009 óta látta el, több tízezer (!) figyelmeztető levelet küldtek ki 2010-ben. A séma itt is hasonló volt, mint Németországban, több ezer fontos jóvátétel megfizetése ellenében eltekintettek a bírósági eljárásoktól. Itt is több ízben felmerült, hogy az ACS:Law és a vele együttműködő internetszolgáltatók (például a British Telecom) megsértették az adatvédelmi jogszabályokat. A cég végül 2011-ben, köszönhetően a tisztességtelen eljárási módszereinek, kénytelen volt felhagyni tevékenységével. Túlzó követeléseik miatt (speculative invoicing) ugyanis végül megbírságolták a céget, az alapítónak és egyik társának engedélyét pedig két évre felfüggesztették. Egyébként nagyon gyakori, hogy olyan személyeknek küldenek felszólításokat, akik pornográf tartalom megosztásában is részt vettek, mivel ilyenkor a nyilvánosság esetleges rosszallásától való félelem is elősegíti a kívánt elégtétel megfizetését.

Franciaország a tömeges igényérvényesítés helyett 2009-ben a hatósági ellenőrzés és bírságolás közigazgatási rendszerét választotta. A francia hatóság aHADOPI (a teljes névből képzett mozaikszó) az ún. három csapás módszerét alkalmazza: az első két alkalommal a hatóság figyelmeztetést küld ki az előfizetőnek (azaz eljárás alá vont személy itt sem feltétlenül az, aki a jogsértést ténylegesen elkövette), ezután nyílik meg a szankció alkalmazásának lehetősége, ugyanis a hatóság átadja az ügyet az ügyészségnek. Az eredeti szabályozás szerint a végső szankció az internet-hozzáférés blokkolása volt, ezt azonban 2013-ban visszavonták és a végső szankció a (sávosan meghatározott) bírság lett.

Magyarországon kártérítési felelősséget érintő polgári jogi ítéletekkel nem találkozhatunk, (mindössze az fordul elő, hogy a nyílt külföldi oldalakról letöltött torrent fájlokat használó magyar fájlcserélők kerültek a külföldi szervezetek felszólításainak hatókörébe), büntetőjogi eseteket is csak elvétve találhatunk. Ráadásul a 2012-ben elfogadott új Büntető Törvénykönyv tulajdonképpen megengedi (dekriminalizálta) a magáncélú (azaz a jövedelemszerzés célját közvetve sem szolgáló) fájlcserét. Összességében tehát megállapítható, egyelőre itthon (főként a magyar nyelvű oldalakról letöltő) fájlcserélőknek különösebb félnivalójuk nincs, az egyénekkel szembeni és tömeges igényérvényesítésben eddig sem merült fel, mint a probléma hazai kezelésének lehetséges módja (a bírósági ügyteherre tekintve nem is lenne adekvát megoldás), és a jelenlegi szabályozási környezetből sem ez következik. Ráadásul a bíróságoknak a technikai kérdések pontos megértésén túl (a hasonló jogi megoldások miatt) vélhetően a német jogban megismert felelősségi problémákkal is meg kellene küzdeni. Így egyelőre valósnak tűnhet az az internetes frázis, amely szerint „a torrent a magyarok mozibérlete”.

Kommentek:

komment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.