SCIPLAW 2014 Konferencia Bécsben

Az idei év egyik leginkább várt szakmai eseménye részemről a Wirtschaftsuniversität Wien jogászai által idén első alkalommal megrendezett SCIPLAW konferencia. Ahogy azt Martin Winner, az egyik főszervező köszöntőjében jelezte: a rendezvény célja, hogy hagyományteremtő szándékkal összehozzon számtalan európai és tengerentúli kutatót, hogy megossza véleményét a szellemi tulajdonvédelem különböző területeiről.

1. nap

Antoni Rubí-Puig

Az első, a blog tematikájába (némiképp) illő előadást a barcelonai Antoni Rubí-Puig tartotta “Methodological Individualism and Holism in the Theory of IP Law” címmel. A spanyol kolléga bemutatta, mi a különbség a címben említett két irányzat között, ahol az individalisták a társadalmi és gazdasági kutatások alapegységének az egyént tekintették (lásd Schumpeter, Weber vagy Hayek munkáit), miközben a holista irányzat szerint a társadalom alapvető értékeiről nem az egyénnek, hanem magasabb szintű szervezeteknek kell dönteni (Smuts és Durkheim neveit említette az előadó). Egy harmadik irányzat is bemutatásra került, az ún. “supervenience individualism”, amely arra keresi a választ, hogy az egyénekből összeálló csoport magatartása miként befolyásolja az egyént, illetve az érintett egyén magatartása a csoportét. Bár – őszintén bevallom – ezeknek az elméletenek az alapjaival egyáltalán nem vagyok tisztában, értelemszerűen kifejezetten érdekelt, ezeket az irányzatokat miként vetíti ki Rubí-Puig a szellemi tulajdonvédelem kérdésére. A választott példa a szabadalmak világából érkezett, ahol egy egyszerű példán keresztül mutatta be a harmadikként említett irányzatot Rubí-Puig. Eszerint egy szabadalom bejegyzésének akkor nincs akadálya Spanyolországban (e téren a magyarral értelemszerű egyezőséget mutat a kinti rendszer), ha a találmány nem tartozik a technika állásához (“prior art”), illetve ha az a szakemberek számára nem nyilvánvaló (“non-obviousness”). Abban az esetben, ha valamelyik tényező hibádzik, nincs szabadalom. A probléma akkor jelentkezhet, ha a az egyik bíró másként értékeli az egyik faktort, mint egy másik bíró. A bírák mindig egyedi döntést hoznak, de összességében, a rendszer egészét nézve az a kérdés, hogy a többség mi mellett teszi le a voksát. Rubí-Puig ezt követően felvázolta, hogy a három irányzat mely területeken jelentkez alkalmazható a szellemi tulajdonvédelem vonatkozásában. Az individualisták az IP pszichológiai vonatkozásait, illetve az egyedi alkotói motivációkat vizsgálják (“incentive based model”), a holisták és a harmadik csoport (ehhez nem tudok magyar nevet generálni), a társadalmi normákat egészében, illetve az empirikus kutatásokat preferálják. Az előadó a szerzői jogról végül sajnos egy szót sem ejtett, de meglátásom szerint az általa felvázolt megközelítés érdekes lehetőségeket rejthet magában például olyan alapvetően problémás szerzői jogi kérdések megállapításakor, mint az egyéni, eredeti jelleg vagy a személyhez fűződő jogok sérelme. Rubí-Puig előadása utána különösen Martin Winner, a sezrvező WU professzorától kapott kérdéseket, a fent említett szabadalmi példa, avagy a “supervenience individualism” bemutatására használt példa vonatkozásában. Utóbbi szerint adott egy távolról fekete négyzet, amely közelről nézve fekete pontok halmaza – ez utal az egyénre és a közösségre; Winner azt vette fel, lehet-e olyan közelről nézni a nagy fekete négyzetet, hogy ne lássuk a karikákat, és fordítva.

Nigar Kirimova

Rendkívül meglepő módon, az ebéd közben/mellett is sorra került három “minitalk”, melyek közül kettő is “hardcore” szerzői jogi témakört érintett. Az első előadó Nigar Kirimova volt, aki Azerbajdzsánból érkezett, azonban PhD-ját a Max Plancknál igyekszik megszerezni. Elaődásában a szlogenek, rövid kifejezések, címek szerzői jogvédelmét járta körbe, összehasonlító jelleggel, ahol két fő példa mellett sok apróbb ország gyakorlatába is betekintést engedett. Az egyik végletként az Egyesült Államokat jelölte meg, ahol a védelem az említett kis részletekre kizárt. A másik végletet Ororszország joga adja, ahol kifejezetten védettek az olyan kifejezések is, mint gyermekkorom egyik orosz meséjének a címe: “No megállj csak!”. Nem meglepő módon, az előadás komoly vitát generált, egyesek azt az álláspontot képviselték, hogy akár egy szó is élvezhet szerzői jogvédelmet. A második előadó, akiről sajnos elmulasztottam fotót készíteni, Pawel Szulewski volt, aki ugyan lengyel jogász diplomával rendelkezik, de LLM-et is végzett Hannover és Bécs városaiban. Előadásában a ReDigi üzleti modelljének szerzői jogi vonatkozásait mutatta be, arra az álláspontra helyezkedve, hogy a cég az amerikai és az európai szerzői jogi szabályok alapján is szükségképpen bukásra van ítélve. Amiről szívesen hallottam volna még, az a ReDigi 2.0, vagyis a szolgáltatás továbbfejlesztett változata, erre azonban a rövid prezentáció keretében nem került sor.

Yafit Lev-Aretz

A következő releváns előadást a Columbia Law School kollégája, Yafit Lev-Aretz prezentálta (Prezi segítségével), és az engedélyezési eljárások problémáiról beszélt. Hangsúlyozta, hogy a megfelelő engedélyezési modellek híján az átlag fogyasztók nagy eséllyel fordulnak a kalózkodás felé, ami ugyanakkor a jogdíjak elmaradását is eredményezi. A piaci állóvíz megtörését célozzák ugyanakkor olyan beavatkozások, mint a kényszerengedélyek vagy a díjigény. Egy másik megoldást (“subtle incentive theory“) kínált előadásában Yafit, hangsúlyozva, hogy ahol nincs működőképes alternatíva az engedélyezésre, ott a fair use doktrínát kellene alkalmazni. E modell alkalmazásának előképeként említette a Texaco ügyet, amely felvetette már a fenti megközelítést. Hogy ez mennyire nem bevett megközelítés, igazolja a tény, hogy mindössze két esetben merült fel bármiféle hasonló gondolat. Az egyik épp a HathiTrust ügy, amelyben azonban a jogerős ítélet közvetlenül nem tárgyalta az engedélyezési modellek létezését. Hasonlóképp eldöntetlen, hogy ha létezik is valamiféle engedélyezési modell egy adott területen, az vajon ésszerű-e, vagy sem. Az előadó megközelítésének pozitívumaként említette, hogy ez egy középutas, kiegyensúlyozott megoldás; a korábbi két megoldás hibáit világosan látja; nem jár költségekkel; rugalmas. Lev-Aretz a fair use alkalmazhatóságát az alábbi tényezőkhöz kötötte: ha van egy elérhető, működőképes, a felhasználókat nem korlátozó modell, akkor ez a fair use ellen szól; a jogdíj összege csak akkor releváns, ha az olyan szinten irreális, hogy tudatosan a felhasználás kizárására irányul; a felhasználónak bizonyítania kell tudni, hogy legalább egyszer megpróbált engedélyt kérni; a bizonyítás terhe a felhasználó vállát nyomja; végül az sem irreleváns, hogy az engedélyt mikor kérte a felhasználó: elképzelhető, hogy egy pillanatban a jogosult működtetett egy engedélyezési modellt, de nem mindegy, hogy a megkeresés is ekkor érkezett-e.

Sujitha Subramanian

A nap utolsó előadója Sujitha Subramanian, a bristoli egyetem kutatója volt, aki a nemzetközi szellemi tulajdonvédelmi szabályozás változásairól ismertette gondolatait. Kiindulópontként az ACTA szolgált, amely az előadó szerint nem a megállapodást is érő kritikák miatt bukott el, hanem “belülről omlott össze”. A szerteágazó, rendkívül összetett gondolatok megismétlésére egyszerűen képtelen vagyok, ami biztos, hogy e következmény megvalósulását elsősorban a “global north” és a “global south” ellentéteivel magyarázta a kolléga. Ezt már csak tetézték a megállapodás tartalmával kapcsolatos bizonytalanságok, például nyilvánosság hiánya, félreértések az alkalmazható szankciókról, de ezek önmagukban nem okozták az ACTA vereségét, hiszen ad 1. végül is aláírták sokan a megállapodást; ad 2. ha ezek domináns okok lettek volna, akkor a TTIP/TPP tárgyalásai nem zajlanának titokban. Kitekintettünk a SOPA/PIPA rendelkezéseire is, érthető módon. Huh, a végén azért összeállt a kép erről a nagyjából hat éves fejlődéstörténetről, de nem mondom, hogy nem fáradtam el tőle…

2. nap

Andreas Wiebe

A második nap egy keynote előadással kezdődött, melyet a Göttingeni Egyetem professzora, Andreas Wiebe tartott. Prezentációjában azzal a provokatív nézetével ismertette meg a közönséget (amellyel egyet lehet érteni), hogy az Európai Unió Bírósága szisztematikusan “rombolja a szerzői jogi dogmatikát”. A kiindulópontot a szerzői jogvédelem három fontos pillérének a bemutatása jelentette: mi a mű, melyek a kizárólagos jogok, és melyek a korlátozások és kivételek az uniós jog alapján. Wiebe öt nagy jogesetre fűzte fel gondolatait, ezek sorban az Infopaq, az SGAE v. Rafael Hoteles, Svensson, Immoweb és a UsedSoft előzetes döntések voltak. Valamennyi esetben felvetette a problémás gondolatokat, így azt, hogy vajon az EU jog valóban lehetővé teszi-e annak rögzítését, hogy 11 szó jogvédelmet élvezhet (Infopaq), mi az az új nyilvánosság (SGAE), a deep link valóban új nyilvánossághoz juttat-e minket (Svensson), egy keresőmotor mennyiben duplikálja a digitális adatbázis tartalmát és mennyiben veszélyezteti az adatbázis előállítójának gazdasági érdekeit (Immoweb), végül vajon megengedhető-e a használt szoftverek online viszonteladása (UsedSoft). Pechemre főleg ez utóbbi döntésnél idézett el, több “poénomat” is lelőve.

Pawel Kamocki

Pawel Kamocki folytatta a blog témakörébe tartozó előadásokat, aki az adat- és szövegbányászat technológiai és szerzői jogi vonatkozásairól értekezett. A módszer elméleti megalapozása az 1950-es évekig nyúlik vissza, az első manuális szövegbányászatra pedig a 80-as években került sor. Értelemszerűen az internet elterjedésével a tevékenység az évezredfordulón már digitális technológiák segítségével zajlik. A szövegbányászat azóta jelentősen fejlődött, és most már hangfelvételek azonosítására (Shazam) és képmások felismerésére is lehetőség van (Skakash), akárcsak a szövegek tömörítésére (Squash). A technológia értelemszerűen szerzői vagyoni jogokat érinthet, elsődlegesen a többszörözés, átdolgozás jogát. Ugyanakkor a ideiglenes többszörözés kategóriája alá meghatározott feltételek teljesülése esetén esetleg beilleszthető. Kamocki szerint azonban épp az “ideiglenes” jelleg az, ahol elbukik a tevékenység, az adatbányászat alapján előállított másodlagos tartalom ugyanis nem kerül automatikusan törlésre. Egy másik értelmezési lehetőség a szöveg- és az adatbányászat beillesztése a kutatási célú kivétel keretei közé, amelynek harmonizációja azonban fakultatív jellegéből kifolyólag jelentős eltéréseket szült a tagállamok között. Egy további alternatíva a szerződéses út követése, ahol a szerzői jogosultak eleve engedélyt adnak a szövegbányászatra, természetesen keretek között. Konktra érvként merülhet fel azonban a hatásos műszaki intézkedések kérdése, amely – amennyiben alkalmazásra kerül – megakadályozhatja a szöveg bármiféle többszörözését. E ponton a francia Mulholland ügy is felevenítésre került, amely hangsúlyozta, hogy a felhasználóknak biztosított korlátozások/kivételek nem jogok, vagyis ezekre hivatkozással nem lehet a DRM/TPM megkerülése. (E téren azonban egyes országokban más az álláspont.) Kamocki végül említést tett a legújabb angol reformról is, amely épp e téren kíván szabad felhasználást biztosítani a felhasználóknak. Az előadás második részében a “non-consumptive uses” kérdésével foglalkozott Kamocki, bemutatva számtalan amerikai jogesetet, illetve jogirodalmat, amelyben e fogalom megjelent, ahol e kifejezés erőteljesen összefonódott a fair use teszttel. A kutató szerint a szöveg- és adatbányászat is ehhez hasonló magatartásként értékelhető, és – legalábbis az Egyesült Államokban a fair use tesztre építve – szabad felhasználásként értékelendő. (Az úr itt az idejével itt megcsúszott, és az európai vonatkozásokra már nem futotta.)

A WU Wien jogi kari épülete

Végül az utolsó előadás, amelyet e blogon feljegyzek, a saját témám lesz, értelemszerűen nem fogok sokáig magamról beszélni. Prezentációmban a UsedSoft ügyről beszéltem, elhelyezve a jogkimerülés nemzetközi keretei között, és szemügyre véve, hogy mennyiben áll azzal összhangban, avagy mennyiben terjeszkedett azon túl. Gondolataim persze erősen redukáltak, hiszen a projekt, amin mostanában dolgozok, ennél sokkal szélesebb merítéssel bír a témát illetően, és a UsedSoft nem tükrözi (egészében) valamennyi felmerült problémát (például az “új másolat” kérdését, ami sokkal jobban kiütközött a ReDigi döntésben). A konklúzióm egyébként elég kritikus volt a UsedSoft döntéssel kapcsolatban, az megint más kérdés, hogy ez csak egy vetülete a területnek, és összességében a majdani összefoglaló munkámban a digitális jogkimerülés bevezethetősége mellett fogok érvelni. Kritikát nem kaptam az előadásom kapcsán, viszont két újabb érdekes dimenzióval tudom majd még bővíteni az anyagomat az elhangzott észrevételek segítségével.

Kommentek:

komment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.