Csak a napokban sikerült elolvasnom azt a februári keltezésű brit ítéletet, amely az egyes weboldalak 2011 óta zajló blokkolásával kapcsolatos joggyakorlat legújabb láncszeme. Az ítélet végeredményét tekintve meglepetésekkel nem szolgált, mégis tartalmaz több olyan pontot, amelyért megéri külön posztot szentelni neki.
A
Paramount Home Entertainment & Others v. British Sky Broadcasting & Others ügy tárgyát ezúttal négy indexáló oldal blokkolása képezte. Ezek az oldalak (viooz.co; megashare.info; www.1.zmovie.tw; watch32.com) a szerzői jogilag védett audiovizuális tartalmakat ugyan egyáltalán nem tárolták, azonban keresőmotor segítségével kereshetővé, beágyazott lejátszó révén pedig megtekinthetővé tették azokat. Az ítéletet hozó Henderson bíró a külső szemlélő számára is hasznos adalékinformációkat rejtve a szövegbe (a kérdéses angol jogszabályhely és az InfoSoc-irányelv kapcsolatáról) jelezte: négy tényezőnek kell fennállnia ahhoz, hogy a weboldalak blokkolását elrendelhesse. A precizitás érdekében íme az eredeti szöveg (12. pont):
„There are four things which need to be established in order to satisfy the jurisdictional requirements of section 97A: (1) that the Respondents are service providers; (2) that the users and/or the operators of the Target Websites infringe copyright; (3) that the users and/or the operators of the Target Websites use the services of the Respondents to do that; and (4) that the Respondents have actual knowledge of this.”
Amikor azt írtam, hogy nagy meglepetések nem születtek, arra utaltam, hogy a bíróság mind a négy pontot bizonyítottnak találta. Az alperesek közvetítő szolgáltatói státusza vitán felüli, a végfelhasználók az alperesek szolgáltatását veszik igénybe, és az alperesek tudomással bírtak a jogsértésekről (melyet e vonatkozásban részükre megküldött tájékoztatásokból nyerhettek). A fenti második tétellel ugyanakkor – teljes joggal – Henderson bíró jóval többet foglalkozott.
Ennek értelmében ugyanis azt kellett bizonyítani, hogy a végfelhasználók és/vagy a vitatott indexáló oldalak szerzői jogsértést követtek el. A felperesek ügyvédje [Spearman, QC (a lelkesebbjét esetleg érdekelheti, hogy ez a rövidítés a Queen’s Counselt jelöli, amely az angol barristerek/eljáró ügyvédek tapasztalatára és rangjára utaló titulus; utóbb csak belőlük lehet bíró; végül még egy érdekesség, ha királynő helyett király uralkodna az Egyesült Királyságban, akkor ez a titulus King’s Counselre változna)] két érvvel állt elő. Ad 1) a vitatott indexáló oldalak a nyilvánossághoz közvetítik a jogvédett tartalmakat; ad 2) ha ez nem így lenne, akkor is közreműködnek a külső weboldalak által közzétett jogsértő tartalmaknak az új közönséghez juttatásában, vagyis közvetett módon szerzői jogsértést követnek el (ami az angol jogban az „authorisation” teóriája alá illik).
Henderson bíró alaposan körbejárta az első érvet, és úgy találta, hogy Spearman helytállóan érvelt. E ponton – igazolva a precedensjog szépségét – a bíróság visszanyúlt a korábbi ítéletekhez, melyekben az adott eljáró fórum a vitatott weboldalak blokkolását elrendelte. Amikor fent azt mondtam, hogy megér egy külön posztot az ítélet, az pont itt található. Az ítélet 23. és ezt követő pontjaiban a bíró a nyilvánossághoz közvetítés jogával kapcsolatban a precedensekre támaszkodva kifejti: azt tágan kell értelmezni, bármely vezetékes vagy vezeték nélküli továbbítást magába foglalja, nyilvános hozzáférést biztosít az emberek egy meghatározatlan, ugyanakkor nagy számú csoportjának a műhöz, amelyhez e beavatkozás nélkül nem lehetne hozzáférni. Fontos ugyanakkor, hogy amennyiben a kifejtett magatartás az eredeti közvetítéssel azonos technológiával valósul meg, akkor indokolt vizsgálni, hogy új közönséghez jut-e a mű; eltérő technológiai megoldás esetén az új nyilvánosság kérdése irreleváns.
No, kérem, ez a legfontosabb része az ítéletnek.
Sokan védelmükbe vették az új nyilvánosság teóriáját már, Ficsor Mihály
elutasította azt. Utóbbi írásában Ficsor az eltérő technológiai eszköz igénybe vételével megvalósított magatartások privilegizált vizsgálatát is elvetette. Szemlátomást azonban Henderson bíró – követve az addigi angol mintát – helyben hagyta ezt a logikát (a fenti első forrás is az angol gyakorlatra építkezve fejtette ki álláspontját). Ez ugyanakkor azért is izgalmas lehet, mert a jelen posztban vizsgált felhasználások egyértelműen eltérő technológiát érintenek (az eredeti közvetítés földfelszíni sugárzás volt, a másodlagos magatartás pedig lehívásra történő nyilvánosság számára hozzáférhetővé tétel). Vagyis a végkövetkeztetéssel senkinek nem lehet baja (nekem sincs). Ami fontosabb lehet, az az, hogy vajon a linkelésre (beágyazásra) nézve akkor is fenntartanák ezt a logikát az angol bírák, ha az eredeti közvetítés is az interneten keresztül történt volna. Más szavakkal az igazi kérdés az, hogy a
Svensson döntés megerősítést nyer-e majd Angliában. (A jelen esetben értelemszerűen megkülönböztetéssel élt Henderson bíró.)
Az ítélet záró része (41-44. pontok) egy további fontos adalékkal szolgál. A bíróság ugyanis mérlegre tette a különböző érintettek érdekeit, ide értve a szerzői jogokat és a szólászszabadság jogát, és arra a következtetésre jutott, hogy az egymással ütköző érdekek közül ezúttal a szerzői jogok bírnak primátussal. E vonatkozásban a legfontosabb érvet az szolgáltatta, hogy az indexáló oldalak jelentős részben jogsértő tartalmak felhasználásában segédkeztek. Ezzel tökéletesen egyet lehet érteni.