A
z előzőekben két külön posztban ismertettem az „Alone in the Dark” és a „File-Hosting-Dienst” ítéleteket. Úgy gondolom, hogy a BGH „gyakorlata” jelentős részben helytálló. Vannak azonban elemei, melyeket kritizálni kívánok az alábbiakban.
A közvetlen jogsértés vagy a részesi magatartás kizárása indokolt. A mögöttes felelősség („Störerhaftung”) megállapítása ehhez hasonlóan helytálló, hiszen a RapidShare szolgáltatását annak tudatában hozta létre, hogy bárki számára (legkevesebb a feltöltést illetően) ellenőrzés nélkül lehetővé tegye tartalmak másolását és megosztását. A „Störerhaftung” előfeltételét jelentő „willentlich und adäquat Kauzalität” világosan igazolható tehát. Ha a RapidShare például a Dropbox-hoz hasonlóan csupán tárhelyet biztosítana (dokumentumok magáncélú másolására), és mellőzné a linkek generálását, akkor egyáltalán nem kerülne jogviták kereszttüzébe. A magáncélú többszörözés, illetve szoftverek esetén a biztonsági másolat készítésének lehetősége folytán gyakorlatilag nincs olyan tartalom, amelyet a természetes személyek (sőt Németországban akár jogi személyek is) magáncélból (saját célból) ne tárolhatnának a felhőben.
Hasonlóképp világos, hogy amennyiben egy közvetítő szolgáltató konkrét jogsértésre utaló értesítést kap, köteles a jogsértést felszámolni. Ugyancsak figyelemre méltó, ahogy a BGH az amerikai „
staple article of commerce” teszthez hasonlóan a vizsgálat egyik perdöntő tényezőjévé tette, hogy egy üzleti modell mennyiben alkalmas jogsértő és jogszerű felhasználások kivitelezésére. Abban az esetben, ha a mindenkori alperes által kínált szolgáltatás jelentős jogszerű célokra is alkalmazható, akkor az a német jogrendszer védelmét élvezi.
A problémák alapvetően ott kezdődnek, hogy az eseti jogsértésen felül milyen további intézkedési kötelezettség terheli/terhelje a tárhely-szolgáltatót. A BGH szigorú értelmezést követett, és széleskörű, proaktív intézkedési kötelezettséget állapított meg a RapidShare-rel szemben. Egyetértek azzal, hogy a szolgáltató arra hivatkozással nem mentesülhet az intézkedés terhe alól, hogy „túl sok a feladat”, illetve hogy nincs kapacitása valamennyi eltávolítás foganatosítására. Ugyancsak egyet kell értenünk azzal az észrevétellel, miszerint minden technikailag és gazdaságilag indokolt lépést meg kell tennie egy tárhely-szolgáltatónak, amennyiben a jogrendszer védelme alatt kíván állni, mindaddig, amíg ez nem veszélyezteti a cég gazdasági alapjait. Az nem lehet ugyanis a jogrendszer célja – még a szerzői jogokra történő hivatkozással sem –, hogy „felszámoljon” egyes szolgáltatásokat, mivel alkalmasak jogsértő felhasználásokra is. Ez már csak azért sem lehetséges, mert a vállalkozás szabadságát az Európai Unió Alapjogi Chartája is garantálja (16. cikk), s azt az Európai Unió Bíróságának előzetes döntései ugyancsak erős védelemben részesítik.
A német bíróságoknak a „Prüfungspflicht” tartalmának kijelölésekor tehát tekintettel kell lenniük egyrészt a TMG előírására, mely kizárja az általános ellenőrzési kötelezettséget, másrészt biztosítaniuk kell, hogy a jogrendszerbe alapvetően nem ütköző üzleti modellek léte ne kerüljön veszélybe. A BGH döntései fényében kijelenthető, hogy a fentieken felül konstruktív jogalkalmazói (szinte már jogalkotói) magatartás eredményeként követelményként rögzült, hogy a tárhely-szolgáltatók proaktív jelleggel akadályozzanak meg minden hasonló jogsértő magatartást. E követelmény azonban már az általános ellenőrzési kötelezettség tilalmának határait feszegeti.
A BGH két ítélete között e ponton érdemi különbség fedezhető fel. Míg az Alone in the Darkügy felperese kilenc linkgyűjtemény szűrését indítványozta, addig a File-Hosting-Dienst ügyben a GEMA általánosságban a jogsértések lehetővé tételének megakadályozását kérte. A BGH szerintem túlterjeszkedett a TMG által biztosítottakon, amikor ez utóbbi esetben (konkrét megjelölés nélkül) nagyobb számú linkgyűjtemény, a Google, a Facebook és a Twitter szűrését is az alperes feladatává tette. A logika a BGH érvelésében az, hogy ez a kötelezés még mindig „speciális”, hiszen nem mindent kell ellenőriznie az alperesnek, „csak” a fent nevezett weboldalakat. Én úgy látom azonban, hogy egy ilyen kötelezés, mely a legfontosabb platformokat öleli fel, de facto a teljes internet adatforgalmának ellenőrzésére kötelezi a RapidShare-t. Úgy gondolom, hogy ez a TMG alapján nem fogadható el.
Hasonlóképp bizonytalan, hogy a BGH ítélete összhangban állna az Európai Unió Bíróságának a Netlog ügyben hozott előzetes döntésével. Az EUB konklúziója szerint az uniós joganyaggal ellentétes, „ha a nemzeti bíróság a tárhely-szolgáltatót olyan szűrőrendszer létrehozására kötelezi, amely: a szolgáltatásai felhasználói által a szerverein tárolt információkat érinti; valamennyi felhasználójára megkülönböztetés nélkül alkalmazandó; megelőző jellegű; költsége kizárólag a tárhely-szolgáltatót terheli és nincs időbeli korlátozása, továbbá alkalmas az olyan zeneműveket, filmeket vagy audiovizuális alkotásokat tartalmazó fájlok azonosítására, amelyekre nézve a felperes, állítása szerint, szellemi tulajdonjogokkal rendelkezik, annak érdekében, hogy megakadályozza a művek nyilvánosság számára történő, a szerzői jogot sértő hozzáférhetővé tételét.” A BGH nem cáfolta, hogy a felperesi kereseti követelés a fentiektől bármiben is különbözne.
Hasonlóan érzékeny területre tapintott a BGH a biztonsági másolatok kérdésköre kapcsán. A két ítélet összefoglalóan annyit mond, hogy a szerzői jogok esetleges jövőbeli összes megsértésének veszélye olyan jelentős, hogy egyetlen hozzáférhetővé tétel miatt valamennyi egyéb, akár jogszerű magáncélú/biztonsági másolat törlése elfogadható. A BGH ítéleteinek logikája az, hogy nem a linkgyűjtemények tartalma kerülne blokkolásra, hanem a tárhelyekről törölnék a jogsértő tartalmakat. Az idegen platformok áttekintése csak a jogellenesen megosztott fájlok beazonosításához szükséges.
Ha a BGH logikája esetleg azon nyugszik, hogy a linkgyűjteményeken vagy a Google keresőmotorjában csakis a felhasználók által nyilvánosságra hozott linkek érhetők el (vagyis amelyek ily módon szükségképpen sértik a nyilvánosság számára hozzáférhetővé tétel jogát), akkor szerintem téved. Valamennyi linkgyűjtemény és keresőmotor böngészi/fürkészi a webet („crawling”), és valamennyi élő linket indexálja, kereshetővé teszi, amennyiben a kérdéses weboldal ezt kifejezetten nem akadályozza meg. Az imént elmondottak szerintem annak az érvnek mondanak ellent, miszerint egyetlen jogellenes megosztás minden további jogszerű felhasználás kárára is indokolja a teljes szűrést.
Ugyancsak komoly ellenérzéseket szülhet, hogy a bíróság a magáncélú és a biztonsági másolat kérdését ilyen egyszerűen elnyomja a szerzői jogok érvényesítése érdekében. Mindez annak tükrében érdekes, hogy bár a szabad felhasználások Németországban sem tekinthetők „alanyi jognak” a felhasználók oldalán, ugyanakkor a jogosultak jogai elé kifejezetten korlátokat állítanak. Vagyis meghatározott magatartások esetén kizárják a jogosult fellépési lehetőségét. Biztonsági másolat készítése kapcsán az UrhG szó szerint rögzíti, hogy azt a jogosult szerződéses úton sem tilthatja meg a felhasználó számára. A BGH döntése azonban de factomindezt megtiltja a RapidShare ügyfeleinek. Az ítéletek tehát olyat mondanak, amit a német szerzői jogi törvény sem tesz lehetővé.
Mindezt összefoglalva úgy gondolom, hogy a BGH az elsőként említett Alone in the Darkítéletében megfontolt, arányos és indokolt ellenőrzési kötelezettséget írt elő a RapidShare számára. A File-Hosting-Dienstügyben azonban – a felperes általános kereseti kérelmére támaszkodva, sőt talán az OLG Hamburg keménykezű gondolkodásmódjától átszellemülten – a főbírák kitágították az intézkedési kötelezettség határait, s talán már át is mosták azt a TMG által tilalmazott általános ellenőrzés területére.