A Hotfile ítélet részletes elemzése

Hosszú ideje várat magára az az elemzés, amelyet a Hotfile elleni szeptemberi ítéletről terveztem. A per azóta lezárült, nekem pedig eddig nem sikerült összeszedni a gondolatokat az alapítéletben foglalt érdekességekről, holott – meg kell hagyni – egy igencsak komoly és precíz elsőfokú döntés született.  Tekintsük át – viszonylag részletesen -, hogy miként vélekedett a bírónő a felperesek állításairól, illetve miként értékelte a panamai székhelyű tárhely-szolgáltató védekezéseit.


A floridai bíróság 2013. szeptember 20-án hozta meg érdemi ítéletét. Kathleen Williams bírónő helyesen úgy látta, hogy az értékelés kiinduló pontjául a tárhely-szolgáltatóknak biztosított felelősségkorlátozó klauzula szolgál. Az ebben foglalt feltételek kimerítése esetén ugyanis a felelősségre vonás kizárt.

Az említett „safe harbor” [§512(c)] alapján a szolgáltató nem felel a felhasználók által elkövetett jogsértésekért,
– amennyiben azokról vagy a jogsértésekre utaló bármely körülményről nincs tudomása, avagy amennyiben tudomással bír bármely ilyen tényről, haladéktalanul intézkedik a jogellenes tartalom eltávolítása iránt;
– amennyiben a felhasználást képes ellenőrizni és kontrollálni, akkor a jogsértéssel közvetlen összefüggésben nem részesül semmilyen anyagi ellenszolgáltatásban;
– végül bármely jogsértésre vonatkozó értesítés kézhezvételét követően haladéktalanul intézkedik a jogellenes tartalom eltávolítása iránt.

A felelősség korlátozásának további előfeltétele, hogy a szolgáltató az Egyesült Államok Szerzői Jogi Hivatalánál jelentse be az ún. „DMCA ügynökét”, akihez az eltávolítás iránti kérelmeket címezni kell. A mentesüléshez az is szükséges, hogy a szolgáltató elfogadjon ésésszerűen alkalmazzon egy ismételt jogsértőkkel szembeni – a hozzáférés megszüntetését is lehetővé tevő – eljárást. Végül további követelmény, hogy a szolgáltató alkalmazzon „sztenderd technológiai intézkedéseket” a tartalmak megóvása céljából. Ezen intézkedéseket a jogszabály akként határozza meg, mint amelyeket a szerzői jogosultak és a közvetítő szolgáltatók fair, önkéntes és több ipari szektor igényeinek megfelelő eljárás keretében nagy konszenzus mellett fogadtak el, ésszerű és nem diszkriminatív feltételek mellett bárki számára elérhetők, továbbá használatuk nem eredményez indokolatlanul nagy költséget a szolgáltatók számára, illetve jelentősen nem terheli le azok rendszerét. [Tekintettel arra, hogy az érdekeltek mindmáig nem jutottak olyan konszenzusra, amely kijelölte volna a megfelelő műszaki intézkedést, egyes vélemények szerint e jogszabályi előírás érdemben nem köti a közvetítő szolgáltatókat.] A jogszabály ugyanakkor rögzíti, hogy a szolgáltató által végzett bárminemű kontroll mechanizmus nem feltételezi a szolgáltatás egészének általános monitorozását.

Az amerikai szerzői jogi törvény fenti rendelkezései ún. „affirmative defense” keretében érvényesíthetők, vagyis a mentesülés érdekében a feltételek fennállását az alperesnek kell bizonyítania. Williams bírónő úgy látta, hogy a Hotfile képtelen volt sikerrel hivatkozni a törvényben foglalt körülményekre.

A fenti feltételek közül a jelen jogesetben kiemelkedett az ismételt jogsértőkkel szembeni eljárás alkalmazásának gyakorlatilag teljes hiánya. A felperesek ugyan nem vitatták, hogy a Hotfile rendelkezik egy ilyen protokollal, azonban úgy érveltek, hogy az alperes a per megindítását megelőzően egyáltalán nem kívánt annak érvényt szerezni. A mentesüléshez ugyanis nem csupán az szükséges, hogy az értesítések fogadására alkalmas rendszert építsen ki a szolgáltató, hanem az is, hogy ezek alapján képes legyen az ismételt jogsértőket beazonosítani, illetve erről nyilvántartás vezetni (mely végső soron a hozzáférés korlátozásának jogalapját teremtheti meg). A felperes által becsatolt bizonyítékok arra engedtek következtetni, hogy a Hotfile semmi ilyen magatartást nem tanúsított a jogsértések megakadályozása végett. A bíróság véleménye szerint a Hotfile számára világossá kellett válnia, hogy rendszerét tömegesen használják jogellenes célokra, mégsem tett meg a gyakorlatban minden tőle telhetőt e jogsértők kiszűrésére. A Hotfile továbbá semmilyen bizonyítékkal nem szolgált arra nézve, hogy a felhasználói fiókok megszüntetésének bármiféle köze lett volna a felperesek által részére továbbított értesítésekhez. Végső soron elmondható, hogy a felhasználóknak nem kellett érdemben félniük a kizárástól. Mindezek együttesen világosan igazolják, hogy a Hotfile ismételt jogsértőkkel szembeni eljárása nem felelt meg a jogszabályban foglalt követelményeknek.

A felelősségkorlátozás további kérdéseiben a bíróság nem adott érdemi választ. Bár a DMCA ügynök késedelmes (2010. májusi) regisztrációja nem tekinthető szerencsésnek, tagadhatatlan, hogy a jogsértést megalapozó bizonyítékok gyűjtésének 2011. januári időpontjában a bejelentésre már sor került. E tényt különösebb konklúzió levonása nélkül megerősítette Williams bíró. Esküdtszéki tárgyalásra bocsátotta továbbá azt a kérdést a bíróság, hogy a Hotfile rendelkezett-e a jogsértésekre utaló bármilyen információval. (Bár mint tudjuk, ebből a tárgyalásból – a felek peren kívüli megállapodása okán – nem lett semmi.) Ennek megállapítása ugyanis azt feltételezi, hogy konkrét, speciális jogsértésekről szubjektív ismeretekkel rendelkezik a szolgáltató. A tudati oldal bizonyítottságát az általános, objektív ismeret azonban nem alapozza meg. Williams bíró szerint a felperesek ez irányú bizonyítékai esetlegesek csupán, melyek érdemi megvizsgálására esküdtszéki eljárás keretében kerülhet csupán sor.

Mindent egybe vetve a bíróság úgy ítélte meg, hogy bár egyes elemek kapcsán további – érdemi, esküdtszéki – eljárás lefolytatása szükséges, annak megállapítása akadálytalanul lehetséges, hogy a Hotfile nem részesül a USCA „safe harbor” kedvezményében. Az elemzés ennek megfelelően a közvetett felelősség két kategóriájára tért át. Ennek keretében Williams bírónő különös figyelmet szentelt a korábbi – fájlcseréléssel összefüggésben született – ítéletek szintetizálására, szem előtt tartva ugyanakkor a „kibertárolók” üzleti modelljének sajátosságait.

A járulékos felelősség („contributory liability”) kategóriájának két alesete között tehető különbség az amerikai joggyakorlatban. Az ún. „inducement” teória értelmében az tartozik felelősséggel, aki a felhasználók közvetlen jogsértéséről nem csupán tud, de azt aktív cselekvéssel, ösztönzéssel (például ez irányú kommunikációval, reklámozással) maga is előidézi. A jogsértések ily módon történő előidézése esetén a közreműködő szolgáltató nem hivatkozhat sikerrel a Betamaxügyben hozott legfelsőbb bírósági ítéletben megfogalmazott „staple article of commerce” tesztre. Ez alapján a szerzői művek másolására szolgáló készülékek gyártása és értékesítése önmagában nem alapozza meg a gyártó felelősségre vonását, amennyiben a készüléket széles körben használják jogilag meg nem támadható célokra, illetve alapvetően alkalmas jelentős, nem jogsértő használatra is. Williams bírónő a felelősség e formájának online környezetben történő alkalmazhatóságára a Legfelsőbb Bíróság Grokster ügyben hozott ítéletét hozta példaként.

Az ún. „material contribution” teória értelmében pedig felelősséggel tartozik a szolgáltató a közvetlen jogsértésekért, amennyiben azokról tudomása van és azokat érdemi eszközökkel mozdítja elő. llyen eszköz például a jogsértések elkövetését célzó alkalmazás előállítása, help-desk, esetleg keresőfelület biztosítása, top-listák összeállítása, melyek egyaránt a szolgáltató és a felhasználók közötti tartós kapcsolat fenntartására alkalmasak. Ugyanakkor a felelősség e formájánál, amennyiben a tények erre engednek következtetni, a szolgáltató akár sikerrel hivatkozhat a „staple article of commerce” tesztre. A bíróság a felelősség e formáját illetően a LimeWire és az Aimster döntéseket emelte ki.

A bíróság úgy találta, hogy a Hotfile-t a felhasználók nagy száma jelentős részben jogellenes célokra használta, melyről a cégnek általános jelleggel tudomással kellett lennie, legkevesebb a felperesek által küldött értesítések miatt (melyek száma – nota bene – elérte a nyolc milliót). A Hotfile cég hozta létre és tartja fent a saját nevét viselő weboldalt, valamint az ezekhez kapcsolódó szervereket, melyek ellenőrzésére a cégnek adott volna a lehetősége. Egyes jelek továbbá arra engednek következtetni, hogy a Hotfile az egész struktúrát a jogsértések előmozdítása céljából fejlesztette ki. Így a felhasználóknak a legtöbb pénzt a nagy terjedelmű, népszerű tartalmak feltöltése és a linkek megosztása biztosíthatja. A cég mindezeken felül igény esetén technikai segítséget nyújtott a felhasználóknak (például a letöltések módjáról). Mindezt csak tetézte a Hotfile fent említett hatástalan ismételt jogsértőkkel szembeni eljárása.

Williams bírónő ezzel együtt sem látta nyilvánvalónak a mögöttes felelősség megállapíthatóságát. A Hotfile belső kommunikációja láthatóan rossz dologként értékelte a RapidShare elleni pert (ami közvetlenül hozzájárult a Hotfile felhasználói számának megugrásához), a cég semmilyen csatornán nem reklámozta a weboldalát, és keresőfunkciót sem biztosított a felhasználók részére. A Hotfile nem rendelkezett semmilyen olyan üzleti tervvel, amelyből az derült volna ki, hogy érdekelt, illetve közvetlenül érintett volna a felhasználók jogellenes magatartásaiban. Ugyancsak nyitva maradtak olyan kérdések, miszerint a Hotfile számára nyilvánvalónak kellett-e lennie, hogy egy-egy link mögött milyen tartalom áll, az a szerzői jog alapján védett-e, esetleg a felhasználó rendelkezik engedéllyel a megosztásra. A bíróság valamennyi körülményt mérlegelve végső soron úgy döntött, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján egyelőre nem lehetséges döntést hozni, s ezért e kérdést is egy későbbi esküdtszéki tárgyalás hatókörébe utalta.

A helyettes szerzői jogsértés („vicarious liability”) megállapítása annak bizonyítását feltételezte, hogy a Hotfile a felhasználások révén jövedelemre tett szert, és hogy reális lehetősége nyílt a jogsértések megakadályozására, ezzel mégsem élt. Williams bírónő hangsúlyozta: a joggyakorlat nem feltételezi, hogy a szolgáltatónak valamennyi jogellenes felhasználás után, egyedileg kellene bevételekhez jutnia. Hasonlóképp lényegtelen, hogy a bevételek milyen mértékben tudhatók be a felhasználók jogsértő magatartásának. Bármely csekély összegről legyen is szó, az alkalmas az első feltétel alátámasztására. A Hotfile által működtetett havi díjas prémium csomag mindkét fenti körülménynek megfelelt. Hasonlóképp igazoltnak tűnt, hogy a cégnek nem csupán elvi, de gyakorlati lehetősége/képessége is volt arra, hogy a regisztráció és a feltöltést követő tárolás során ellenőrizze a felhasználók magatartását, ezzel mégsem élt érdemben. Ezt ráadásul az a tény is igazolta, hogy a keresetlevél benyújtását követően a Hotfile – egyik napról a másikra – komoly eszközöket vetett be a jogsértések visszaszorítására. Mindezek fényében e téren a bíróság nem látott olyan körülményt, ami akadályozta volna annak – a rendelkezésére álló információk birtokában történő – megállapításában, hogy a Hotfile járulékos felelősséggel tartozik a szolgáltatása révén elkövetett jogsértésekért.

A döntés további elemzését lásd a Copyhype blogon. És hogy ne dőlhessen hátra a Hotfile (már amennyire a 80 millió dolláros egyezség után ez lehetséges), legfrissebben könyvkiadók perelték be a céget.

Kommentek:

komment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.