Kis francia szerzői jogtörténet #2

A kis francia jogtörténet című sorozat első részében a privilégiumokról és a korai szerzői jogi perekről esett szó. Ebben a posztban a sorozat második részeként következzen a két forradalmi törvény és a 19. századi szerzői jogtörténet rövid ismertetése. 


A francia forradalom hevületében 1789-ben először a privilégiumok kerültek eltörlésre, majd pedig az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatával a szólásszabadság is rögzítésre került. A színdarabok politikai felhangokkal telítettsége is hozzájárulhatott ahhoz, hogy elsőként 1791-ben először a színdarabokra vonatkozóan született törvény. Két évvel később, 1793-ban fogadták el a szerzői jogra vonatkozó első átfogó szabályozást.

A modern törvényi szabályozás iránt Sieyès abbé tett lépéseket, kidolgozott egy törvényjavaslatot. Sieyès ebben a szerzők számára biztosított, 10 éves időtartamra korlátozott garanciarendszert mellett érvelt, amelyet a Nemzetgyűlés végül nem fogadott el. A javaslat érdekessége, hogy az Ancien Régime és az új szabályozás közötti átmenetet a már kiadott privilégiumok hatályban tartásával kívánta megoldani.

Egy ideje a két törvény értelmezése kapcsán elfogadott álláspont, mely szerint a jogalkotó a szerző személye köré építette fel a védelmet, megkérdőjeleződött. Többen ugyanis a közönség, a felhasználók érdekeinek figyelembe vételére, mások pedig a francia törvények és a korabeli angolszász copyright rendszer közötti átfedésekre helyezik a hangsúlyt. Kifejtésre kerül majd, hogy a felhasználók érdekei is valamilyen módon valóban érvényre jutottak a jogalkotás és a jogalkalmazás során.

Az 1791-es törvény, egyik legnagyobb újítása, hogy először rendelkezett a nyilvános előadás jogával. A 3. cikk arról rendelkezik, hogy élő szerző művei Franciaország területén egyetlen nyilvános színházban sem adhatók elő a szerző írásbeli és kifejezett nyilatkozata nélkül. Az ennek hiányában megtartott előadások esetében a törvény alapján az ebből befolyó bevételt a szerzőknek kellett juttatni.

Ezt a rendelkezést a színházigazgatók viszont, érthető módon, megszorítóan igyekeztek értelmezni, csak a jövőben megalkotandó művekre szűkítve a rendelkezés hatályát. Ezzel azt próbálták meg elérni, hogy a már kiadott művek nyilvános előadási jogát ne kelljen a szerzőknek engedélyezni. Hosszas vita után végül a színházigazgatók „győzelmével” zárult le az ügy, így minden 1791. január 13. előtt készült művet szabadon előadhattak.

Nem ez volt azonban az első törvény egyedüli vívmánya. A védelmi idő intézményét ugyanis szintén nagyon előremutatóan szabályozta (a már korábban kialakított bírói gyakorlat és korábbi rendeletek figyelembe vételével). A törvény 2. cikke volt ugyanis az, amelyik arról rendelkezett, hogy a szerző halála után öt évvel „köztulajdon” tárgyát képezik a művek, amelyek bármilyen színházban szabadon előadhatóak. Az 5. cikk rendelkezett továbbá arról, hogy ez alatt a post mortem auctoris öt éves időszak alatt a szerző örökösei a mű tulajdonosai.

A szabályozásban jól láthatóan a tulajdoni koncepció kerül megerősítésre. Nem pusztán a fogalomhasználat, hanem a szabályozás mögött meghúzódó elgondolás miatt is. A törvény megszövegezésében közreműködő Le Chapelier megfogalmazásában: „a legszentebb, a leglegitimebb, a legmegtámadhatatlanabb, és ha fogalmazhatok így, a legszemélyesebb minden tulajdon közül az író gondolatainak gyümölcseként létrejött mű; ez egy, a többi tulajdontól eltérő fajtájú tulajdon.” Ennek köszönhető az is, hogy a védelmi időt az angol gyakorlattól eltérően a szerző életének teljes időtartamára, valamint a halálát követő öt évre terjesztették ki.

Az 1793-as törvény már az irodalmi és művészi tulajdon egészére vonatkozott, nem csak a színművek kaptak védelmet. Bár a törvény kidolgozója Chénier volt, a girondiak bukását követően visszavonult, a Nemzetgyűlésben ezért már Lakanal terjesztette elő a javaslatot. Lakanal Le Chapelier-vel ellentétben „köztulajdonként” fogta fel a szerzői műveket. Lakanalnál a szerző a szellemi fejlődés egy mozgatórugójaként tűnik fel, a számára biztosított jogok pedig a nemzet kulturális felemelkedésének ellentételezését, az alkotás ösztönzését szolgálják.

A törvény 1. cikke szögezi le azt, hogy minden műfajban alkotó író, zeneszerző, festő és grafikus egész életükben kizárólagos jogot kapnak arra, hogy műveiket eladják, mással eladassák vagy terjesszék a köztársaság egész területén, és annak tulajdonjogát részben vagy egészben másra átruházzák. Ez a rendelkezés implicit módon magában hordozza a szerző számára a többszörözés lehetőségét is, e nélkül ugyanis a kereskedelmi forgalom megbénulna. A szerző örökösei a törvény 2. cikke alapján a szerző halálát követő tíz esztendőn át bírnak ezekkel a jogokkal. A szerző a törvény 6. cikke értelmében a bitorlás ellen csak abban az esetben igényelhetett védelmet, ha a mű két példányát előzetesen leadta a nemzeti könyvtárnál vagy képzőművészeti alkotások esetében a Cabinet d’Estampes-nál.

Vagyis ez a két forradalmi törvény nem csak annak köszönheti a nevét, hogy a nagy francia forradalom idején fogadták el őket, hanem a szerzői jogban meghonosított újszerű szemléletmódjuk miatt is. Nagyon fontos vívmányuk, hogy kizárólagos jogokat biztosítottak a szerzőknek amellett, hogy leszögezték a jogok időlegességét. A francia jogtudomány ennek a két törvénynek a nyomán a vagyoni jogokat a mai napig két nagy csoportra osztva tárgyalja: az egyik a nyilvános előadás joga, a másik pedig a többszörözés joga. Egyik törvény sem tartalmazott azonban a személyhez fűződő jogok védelmére vonatkozó rendelkezést. Fontos kiemelni a törvények más jogrendszerekre gyakorolt hatását is, mivel a napóleoni háborúk következtében Portugália, Hollandia, Belgium, sőt, még közvetetten Brazília szerzői jogára is hatással volt.

A szerzői jog 19. századi fejlődését ezt követően két kérdés határozta meg. Mi a szerzői jog természete? A tulajdonjog egyik fajtája volna? Esetleg a szerző számára biztosított szabadságjog? A szerzői jogászok pedig arra is választ kerestek, hogy ezeknek a jogoknak kell-e időbeli korlátot szabni.

A két alapvető kérdésen kívül viszont a szerzői jog fejlődésére más irányból is érkeztek behatások. Egyfelől nem minden képzőművészeti ágban alkotott mű került oltalom alá az 1793-as törvény értelmében, így például a szobrászat kimaradt ezek közül. A technológia fejlődése, így a fotográfia megjelenése pedig még erősebb hatással volt mind a bírói gyakorlatra, mind pedig a két törvény módosítása miatt bekövetkező jogalkotásra.

Másrészt pedig a 19. század második felére tehető a személyhez fűződő jogok kidolgozása, amely azóta a francia szerzői jog egyik központi kérdésévé vált. Gyökereit tekintve Marot már idézett felháborodásán kívül Le Chapelier szintén idézett gondolatáig vezetik vissza a francia jogtudósok a személyhez fűződő jogokat: Le Chapelier ugyanis a legszemélyesebb tulajdoni formaként tekintett a szerzői jogra. A személyhez fűződő jogok megjelenésére Kant 19. századi filozófiájának francia területen való népszerűsége is hatást gyakorolt. Kant szerint ugyanis „a szellemi alkotás nem áru, jogi értelemben véve nem dolog, és így nem is idegeníthető el.” Sőt, Kant már az integritáshoz fűződő jog csíráit is elhinti: a közönség számára biztosítva jogérvényesítési lehetőséget abban az esetben, ha a kiadó a szerző halála után meghamisítja vagy megcsonkítja a művet.

A személyhez fűződő jogok mindezek ellenére a bírói joggyakorlatban jegecesedtek ki. Érdekes módon a Semmítőszék már 1804-ben hozott egy olyan ítéletet, amely szerint az Akadémiai Szótár módosított kiadása a szerző hozzájárulása nélkül bitorlásnak minősül. A bírói jogfejlesztés során először a mű integritásához való jog szilárdult meg, ezt követően vonták a személyhez fűződő jogok körébe a név feltüntetéséhez való jogot.
A mű integritásához való joggal kapcsolatos perek nagyjából azonos tényálláshoz kapcsolódtak: a kiadó módosított valamit a művön. Mindössze egy esetről van tudomásunk, amikor a bíróság jogszerűnek ítélte a módosítást a tudomány fejlődésére való tekintettel. Ez a mű egyébként nem is az eredeti szerző, hanem a felülvizsgálatot elvégző szerző neve feltüntetésével került kiadásra.

Az első nyilvánosságra hozás joga csak később került elismerésre, a visszavonás jogának gyakorlásáról pedig csak 1910-ből ismerjük az első jogesetet.



Források:
Bertrand, André R.: Histoire, évolution et nature du droit d’auteur, in: Dalloz Droit d’auteur, chapitre 101, Éditions Dalloz, elektronikus verzió

Latournerie, Anne: Petite histoire des batailles du droit d’auteur, Multitudes, 2001/2 n° 5 p.37-62.Pfister, Laurent: Author and work in the French Print Privileges System, in: Privilege and Property: Essays ont he History of Copyright, szerk.: Deazley, Ronan – Kretschmer, Martin – Bently, Lionel, Open Book Publishers, 2010 (http://www.openbookpublishers.com/reader/26)Pfister, Laurent: Histoire du droit d’auteur, JurisClasseur Propriété littéraire et artistique, Fasc. 1110, LexisNexis, 2010, elektronikus verzióPrimary Sources on Copyright (1450-1900), eds L. Bently & M. Kretschmer, www.copyrighthistory.org

Kommentek:

komment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.