A milliárd dolláros kérdés: kinek van igaza?

Április elején Breaking News keretében tettem említést arról, hogy a fellebbviteli bíróság meghozta döntését a Viacom v. YouTube ügyben. A másodfokú ítélet részben helyben hagyta az elsőfokú, kerületi bíróság megállapításait, azonban több – igencsak fontos – ponton hibásnak találta a kerületi bíróság érvelését. Cabranes szövetségi körzeti bíró ezért a tények további vizsgálatára kötelezte első fokon eljárt kollégáit.

A Viacom v. YouTube ügy – mely egy másik, szorosan kapcsolódó üggyel történt egyesítése óta olyan felpereseket is érint, mint az angol és a skót Premier League, a Francia Tenisz Szövetség és több zenei egyesület, illetve cég – története relatíve egyszerű: a YouTube a fogyasztók által feltöltött videók ezreit – a felpereseket audiovizuális tartalmai közül hetvenkilencezret – tárolta 2005 és 2008 között a szerverein, illetve tette elérhetővé az internethasználók számára anélkül, hogy erre engedéllyel rendelkezett volna. A kerületi bíróság 2010-ben meghozott ítéletében kiemelte, hogy a YouTube a DMCA-ben foglalt rendelkezések folytán mentesül a felelősség alól, mert nem rendelkezett a jogsértésekre utaló speciális ismeretekkel, amikor pedig felhívták a figyelmét a konkrét jogsértésekre, a vitatott tartalmakat a szabályoknak megfelelően eltávolította a tárhelyeiről. (A DMCA előírásait, a tényállást és a pertörténetet illetően lásd az ítélet 9-14. oldalát.)
Az ítélettel szemben mind a felperesek (azoknak legalábbis többsége), mind az alperesek (a YouTube mellett a Google anyacég is) fellebbezéssel éltek. A szövetségi körzeti (másodfokú) bíróság ítélete elsősorban a felperesi oldalnak kedvez, ugyanakkor nem eredményez jogerős döntést, mivel több ponton is tények további vizsgálatára kötelezte a kerületi bíróságot. Nézzük meg pontonként, hogy a bíróság milyen következtetésekre jutott, majd a legvégén igyekszek néhány saját meglátást kiemelni.

1. A jogsértések speciális ismerete az elvárt – és a YouTube tudott mindenről
A másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú ítélet azon megállapításával, hogy a DMCA §512(c)(1)(A) passzusában található “aktuális ismeret” kifejezés – mely ismeret hiánya a felelősségkorlátozó rendelkezések alkalmazásának előfeltétele – a konkrét jogsértésekre utaló speciális ismeretet takarja. Cabranes bíró szerint ugyanis csak akkor lehet a kérdéses jogsértő tartalmakat a DMCA előírásainak megfelelően eltávolítani a tárhelyről, ha azok pontosan beazonosíthatók. 

A  DMCA §512(c)(1)(A)(i) pontja mellett, mely az “actual knowledge” kifejezést tartalmazza, az (ii) pont  is a tudati oldalt vizsgálja. E pont az ún. “red flag test” szabályt öleli fel, vagyis azt az esetet, amely szerint a szolgáltatónak nincs tudomása olyan tényekről vagy körülményekről, amelyekből a jogsértő tevékenység láthatóvá válna. A felperesekkel ellentétben, akik szerint a red flag teszt már akkor is alkalmazható, ha a szolgáltatónak általánosságban tudomása van különböző jogsértő magatartásokra utaló tényekről, Cabranes bíró úgy látta, hogy e szabály csak akkor alkalmazható, ha a szolgáltató olyan tényeket vagy körülményeket ismer, melyekből egy ésszerű megfigyelő számára “objektíve világos a konkrét/speciális jogsértésről való tudomás megléte”. (Vö.: 18-19. oldal.)

S bár Cabranes szerint az elsőfokú bíróság az “actual knowledge” és a “red flag test” jogi jelentését helyesen ismerte fel, a tényeket hibásan értékelte. A YouTube bár nem ismerhette valamennyi speciális jogsértő tartalmat, igenis birtokában volt olyan ismereteknek, amelyekből a konkrét jogsértésekre következtethetett volna. A bíróság különösen a YouTube alapítóinak és munkatársainak személyes levelezéséből kinyert információkra támaszkodott. Különösen Steve Chen kardoskodott erősen, hogy néhány attraktív, ugyanakkor jogellenes tartalom maradjon fent a tárhelyeken mindaddig, amíg annak eltávolítását nem kérik a jogosultak. Egy másik YouTube alapító, Jawed Karim pedig olyan tartalmak hozzáférhetőségét erősítette meg egy 2006-os jelentésében, melyek szerzői jogai a Viacomot illették. Cabranes szerint ezek az információk azt igazolják, hogy egy ésszerű esküdtszék valószínűleg megállapítaná, hogy a YouTube konkrétan ismerte a jogsértéseket, avagy tudatában volt olyan tényeknek, amelyekből nyilvánvalók lehettek a konkrét jogsértések. A másodfokú bíróság ezért megsemmisítette a kerületi bíróság – YouTube-nak kedvező – sommás ítéletét, s arra kötelezte a taláros testületet, hogy vizsgálja meg: ténylegesen milyen ismeretekkel rendelkezett a videómegosztó portál a jogvédett tartalmakat illetően. (Vö.: 19-22. oldal.)

A felperesek másik nagyon fontos érve szerint a YouTube szándékosan szemet hunyt a jogsértések felett. A “willfull blindness” tétele annyit tesz, hogy a kérdéses szolgáltató egy tény nagyfokú valószínűségének tudatában van, azonban tudatosan eltekint e tény beismerésétől. (Lebutítva: magas ívben tesz arra a szolgáltató, hogy tud a jogsértésekről.) Cabranes szerint a willfull blindness tétele nem válik attól még alkalmazhatóvá, hogy a szolgáltató nem végez aktív ellenőrzést szolgáltatása keretében, hiszen ezt a DMCA amúgy is tiltja. Ugyanakkor elviekben igenis alkalmazható a teszt a tudati oldal megismerése céljából. Cabranes arra kötelezte a körzeti bíróságot, hogy vizsgálja meg, történt-e bármi ilyen szándékos szemet hunyás a tények felett. (Vö.: 22-24. oldal.)

2. A jogsértő magatartások ellenőrzésének joga és képessége

Kevés olyan ügyet láttam, amikor a fellebbviteli bíróság senkivel nem ért egyet egy bizonyos kérdésben. Cabranes e második pont kapcsán pont így tett saját véleményének kidolgozásakor. Az elsőfokú bíróság – egyetértve az alperesek koncepciójával – úgy ítélte meg, hogy a jogsértések ellenőrzésének képessége akkor valósulhat meg, ha a jogsértő tartalmak egyedileg beazonosíthatók. Cabranes szerint ez azért nem helyes, mert ily módon a speciális ismeret követelménye duplikálásra kerülne. Amit a jogalkotó a DMCA előbbiekben elemzett §512(c)(1)(A) pontjában konkrétan megjelölt, azt ugyanis az ellenőrzés jogát és képességét említő §512(c)(1)(B) pontban nem írta elő. (Vö.: 25. oldal.)

A felperesek szerint az utóbbi törvényhely a helyettes szerzői jogsértés (“vicarious liability”) common law (bíró alkotta) tételét kodifikálta 1998-ban. Cabranes szerint ez ugyan igaz lehet (legalábbis egyes törvény-előkészítő iratok erről árulkodnak), a “vicarious liability” tétele akkor sem alkalmazható egészében a DMCA kapcsán. Az említett helyettes szerzői jogsértés tétele szerint (a) akinek joga és képessége van a jogsértés ellenőrzésére, ezt mégsem gyakorolja; és (b) a konkrét jogsértésből haszna származik, felel a jogellenes magatartásért. Ugyanakkor a DMCA jelenlegi konstrukciója szerint ha egy szolgáltató értesítést kap a jogellenes tartalomról, köteles azt haladéktalanul eltávolítani. Az eltávolítás technikai értelemben annak beismerése, hogy a szolgáltató képes ellenőrizni a tartalmat. Más szavakkal: a DMCA szabálya maga követelné meg a jogsértés elismerését, miközben a szolgáltató épp a felelősségkorlátozási klauzula oltalmát igényelné. Egy ilyen ellentmondás nem lehetett a jogalkotó célja, vagyis a felperesek érvelése helytelen. (Vö.: 26-27. oldal.)

Cabranes szerint a jogsértések ellenőrzésének joga és képessége ezért valami mást, valami többet kíván, semmint a tartalom eltávolításának vagy elérése blokkolásának képességét. Mi lehet ez a valami több? Két korábbi döntés felemlítésével mintha arra tett volna javaslatot, hogy az alperes fogyasztókra gyakorolt befolyását kellene vizsgálni, azonban minden további segítség nélkül arra kötelezte a kerületi bíróságot, hogy vegye szemügyre a kérdést, vajon egy ésszerű esküdtszék szerint a YouTube rendelkezett-e a jogsértések ellenőrzésének jogával és képességével. (Vö.: 27-29. oldal.)

3. Tényleg tárhelyszolgáltatásról van szó?

Talán ez az egyedüli pont, amely a konkrét perben a YouTube számára bizakodásra adhat okot. A felperesek fellebbezésükben ugyanis vitatták, hogy a YouTube különböző technikai funkciói beleférnének a tárhely-szolgáltatóknak biztosított felelősségkorlátozási rendelkezések keretei közé. Cabranes ugyanakkor többségében elutasította e kifogásokat. A tartalmak webes fogyasztásának optimalizálását segítő tömörítés és a tartalmak visszajátszása egyaránt automatizált funkciók, s egyaránt azt a célt szolgálják, hogy a tárhelyről elérhető tartalmak megtekinthetővé váljanak. A “kapcsolódó videók” funkcióról ugyanezt állapította meg a bíróság. A negyedik kérdéses funkció (“syndication”) segítségével a YouTube közel 2000 tartalmat alakított át mobiltelefonos megtekintésre alkalmas formátumúvá, majd később licencelte azokat a Verizon Wireless és más cégek részére. Tagadhatatlan, hogy e funkció nem csak a haszonszerzési célzat, de a tudatos szelekció okán is túlterjeszkedni látszik a tárhely-szolgáltatás keretein, a konkrét ügyben – meglepő módon – ennek semmi jelentősége. A felek ugyanis egyetértenek abban, hogy a 2000 kérdéses videó egyike sem a felperesek jogvédett tartalma. Cabranes ugyanakkor e funkció tisztázása végett ugyancsak tények újbóli vizsgálatára utasította a kerületi bíróságot. (Vö.: 29-32. oldal.)

4. Mi a konklúzió?

Ami valószínű: egy-két évet ismét várhatunk arra, hogy a kerületi bíróság meghozza módosított döntését. (Mellyel szemben aztán még lesz helye fellebbezésnek, vagyis a most nem eldöntött részletekben messze még az ügy vége.) A 3. pontban foglalt kérdések 75%-át helyben hagyta a körzeti bíróság, az egyetlen függő technológia pedig nem érinti a felperesek szerzői jogait. Ezért e kérdés meglátásom szerint a jelen ügyben nem bír majd komolyabb jelentőséggel.
A legfontosabb az aktuális ismeret kérdése lehet. Személy szerint osztom a körzeti bíróság véleményét a red flag teszt vonatkozásában. Ugyanakkor kétségeim vannak afelől, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok kellő alapot nyújtanak-e a kereseti követelés megállapításához. Más szavakkal: valóban elég lehet-e az a YouTube felelősségének rögzítéséhez, hogy Steve Chen, Chad Hurley vagy Jawed Karim e-mailes úton értekeztek arról, hogy van Viacom (és más felperesi) videó is a YouTube szerverein? A Karim levél egyébként nem tartalmazott utalást például a Premier League-re. Így az is külön vizsgálandó, hogy az alapítók kommunikációja igazolhatja-e olyan tények/körülmények ismeretét, amely minden felperes szerzői jogait sértette. Ha nem, akkor hogyan állapítható meg, miről is tudott pontosan a YouTube – vagyis melyik felperest sértő tartalmakról vagy azokra utaló tényekről volt tudomása az alpereseknek? Ehhez hasonlóan izgatottan várom, mit hoz ki a kerületi bíróság abból a kérdésből, hogy a YouTube tudatosan szemet hunyt a jogsértések felett. Hogy ez egyáltalán igazolható-e, nem tudom (ehhez ismerni kellene a sok ezer oldalas peranyagot). S végül a 2. pontban említett ellenőrzési jog és képesség kapcsán sem igazán jutottunk előrébb. 
Vagyis nagyon röviden a véleményem az, hogy a körzeti bíróság több fontos és helyes jogi megállapítása mellett csekély olyan ténymegállapítást tett, amely segített volna eldönteni a milliárd dolláros kérdést: kinek is van igaza: a Viacomnak vagy a YouTube-nak?
Az ítélet vonatkozásában lásd Békés Gergely írását az E.SZER.INT blogon, illetve angol nyelven Terry Hart értekezését a Copyhype-on.

Kommentek:

komment

2 gondolat “A milliárd dolláros kérdés: kinek van igaza?”

  1. UD says:

    Kapcsolódó hír: http://www.bbc.com/news/technology-17785613
    Elég szomorú egyébként.

  2. Dr. Mezei Péter, PhD says:

    Így van, ma akarok erről estefelé még írni!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.