Merthogy annyira tetszett a darab, hogy még ma is a hatása alatt állok. Nem csupán a kiváló szövegkönyv miatt: ilyen ékes mondatokat ritkán lehet még színházban is hallani. Nem csupán a kiváló színészi alakítások miatt: a darab női főszerepét Fekete Gizi, Mikszáth karakterét pedig Király Levente keltette életre. Ráadásul az élményt csak fokozta a tény, hogy a nézők maguk is a színpadon foglaltak helyet: mi épp az első sorban, két-három lépésre a színészektől. S végül nem csak a kiváló díszlet és rendezés (Sándor János) miatt. Hanem mert olyan témáról (is) szólt, mellyel évek óta foglalkozok. A szerzői jog is legalább négyszer említésre került benne.

Így Mikszáth a későbbi feleségének (Mauks Ilonának) írt levelei kapcsán jegyezte meg epésen, hogy azok megírásáért sosem részesült díjazásban. Ilona válasza persze találó és milyen igaz: díjként megkapott engem értük. Mire Mikszáth valahogy úgy válaszolt: akkor busásan meg lettem fizetve érte! Legalább ilyen epés megjegyzés volt az, mikor az írók, szerzők XIX. század végi megbecsültségéről esett (többször is) szó. Így a tény, hogy a Mauks család elsősorban azért nem akarta Mikszáthot Ilona férjeként látni, mert bár jogi pályán is mozgott a fiatal Kálmán, az mindig is az irodalomból kívánt megélni.

E „hátrányos megkülönböztetés” elsősorban abból adódott, hogy valóban, a XIX. század során az írók, költők általában komoly szegénységben éltek. Ha mégis sikerült valamit kiadniuk, akkor meg a kiadók fölözték le a haszon jelentős részét. Csak az igazán nagy hírű szerzők emelkedhettek ki a szegénység mély verméből. S ehhez legkevesebb egy nagy alkotásra volt szükség. Ez Mikszáthnak 1882-ben adatott meg. Ekkor jelent meg két kiemelkedő írása: a Jó palócok és a Tót atyafiak. 1882-t írtunk! Tehát két évvel azelőtt fordult Mikszáth szerencséje és vált elismert és tehetős íróvá, hogy az első magyar szerzői jogi törvény megszületett volna. Mikszáth tehát megélte  az írók/költők sorsának mindkét végletét.

Végül elhangzott egy zseniális mondat még a darabban, melyet talán egyszer egy cikkem mottójául is választani fogok, feltéve, hogy sikerül pontosan idéznem (S.Péter segítségének hála, megvan az idézet). Mikszáth ugyanis – miközben Ilonával vehemensen vitatkozott arról, hogy mi az író dolga: jót vagy inkább szépet írni – hangsúlyozta: az írás során használt téglákat is kell használni, akárcsak saját téglákat, mégis a házat a malter tartja össze, amelyet könyve esetén mindig csak az író tud e téglák közé helyezni. Micsoda eredeti gondolat a szerzői művek eredetiségét illetően! Egészen pontosan pedig így szól:

„Szóval sok mindent tudtam még, amit fel nem használhattam: nem minden téglát raktam be az épületbe, amim volt; soknak amit beraktam, lekalapácsoltam a végét, és sok újat a magam tégláiból tettem hozzá; – a malter persze mind az enyim.” (Mikszáth Kálmán levele Nagy Miklósnak, 1896. február 2.)

Mikszáth azt mondta egyszer a darab közben, mikor szegedi éveiről tett említést: „a saját vágyam és a rokonszenv vitt oda”. Nos, aki vágyat kapott e darab megtekintésére, az látogasson el szintén Szegedre és tekintse meg e mesterművet!