ALAI Tanulmányi Napok

Bár eredetileg terveztem, mégsem jött össze, hogy részt vegyek az ALAI (Association Littéraire et Artistique Internationale) évente megrendezésre kerülő konferenciáján, még akkor sem, ha nagyon közel, Bécsben szervezték a programot. Szerencsére egy bátor ember serény jegyzetelésének és annak az ESZERINT blogon történő megosztásával legalább információkhoz jutottam az ülések konkrét témáiról és a neves szerzői jogászok véleményeiről. Az alábbiakban tényleg csak nagyon vázlatosan néhány előadó gondolataira fogok reflektálni, a magam véleményét jelezve.

Az első nap előadásai közül azok érdekeltek a legjobbak, amelyek a szerzők és a szomszédos jogi jogosultak védelmi idejének terjedelméről, esetleges meghosszabbításáról szóltak. Nem meglepő, hogy egyesek (például Jens Gaster) úgy vélik a védelmi idő az “egész társadalom érdekeit szolgálja” – ami természetesen valahol igaz, az igazi kérdés mégis az, hogy MILYEN HOSSZÚ legyen? Mások (mint a Max Planck Intézet jogásza, Ejan Mackaay) közgazdasági szempontból vizsgálták a védelmi idő optimális hosszának kérdését, és ő azzal érvelt, hogy a post mortem auctoris (a szerző halált követő, p.m.a.) 14 év lenne az ideális megoldás, mert e 14 év elteltével tapasztalható az érintett művek iránti kereslet folyamatos csökkenése. Én a magma részéről nem nagyon szívlelem a jelenlegi rendszerben meglévő nagyon hosszú védelmi időt. Nem csupán az olyan visszaélésszerű jelenségek miatt, mint a “Mickey Mouse törvény” elfogadása az USA-ban, hanem mert egyszerűen – osztva Mackaay tapasztalatait – képtelenségnek tartom, hogy össztársadalmilag előnyös lenne a p.m.a. 70, sőt egyes országokban még ennél is hosszabb védelmi idő. A Mickey Mouse törvénynek “becézett” megoldás gúnynevét azért kapta, mert az leginkább Walt Disney műveinek nyújtott még hosszabb védelmi időt. Vele (illetve jogutódjaival) ellentétben azonban a művek többsége messze nincs kereskedelmi forgalomban, és ezért fölösleges megszorítást jelent az információhoz jutás kapcsán az ilyen hosszú védelmi idő.

Nem véletlen, hogy a kérdés még élesebbe jelentkezik a szomszédos jogi teljesítmények terén, hiszen itt a védelmi idő eleve rövidebb. Az ALAI konferencián is alapvetően az ezzel kapcsolatos megjegyzésekre tudnék hosszan reflektálni, most csak vázlatos leszek. Perlmutter előadása különös jelentőségű, hiszen egy uniós irányelvtervezet exegéziséről számolt be, vagyis ennek hatásait vélhetően érezhetjük majd a jövőben hazánkban is.

Mivel az ESZERINT-en Király Tamás kollégánk tollából olvashatjuk vissza Bernt Hugenholtz gondolatainak sűrített verzióját, azért az alábbi komment csak “feltételes” lesz. (Tényleg jó lett volna ott lenni, és hallani, mert csak úgy lenne teljesen helytálló a véleményem.) Hugenholtz szerint

“A P2P fájlmegosztás világtendencia, egy aranylemezhez már 10-ed annyi CD eladás kell, mint régen. Ez bevételkiesés a hanglemez kiadóknak, amit máshonnan kell pótolniuk. Az online értékesítés sem működik, nem olyan nyereséges, mert amit le lehet tölteni ingyen, azért nem fognak fizetni. Ez a tendencia eredményezte azt is, hogy egyre kevesebb alkalmazottal dolgoznak a kiadók. Így persze nem fektetnek be új tehetségekbe sem. Nem segít ebben az esetben a 3 csapás modell sem, vagy legalábbis nem elég, és nem is fér össze az Uniós joggal. A Beatles például lassan közkincsbe fog kerülni, pedig még bőven lehet értékesíteni ezeket a zenéket. Ki lehet jelenteni, hogy a védelmi idő felemelése a zeneipar lobbijának gyümölcse.”

Na most ez engem több helyen is irritál, még akkor is, ha Hugenholtz konklúziója az, hogy ő személy szerint a védelmi idő csökkentése mellett áll. A fenti gondolatok ugyanis – a P2P ismerőjeként kijelenthetem – abból az egyszerű teoretikus pontból indulnak ki, miszerint a P2P minden rossz forrása, a hanglemezkiadóknak pedig veleszületett joguk jelenleg létező kvázi monopóliumaikat fenntartani. Én ezt nem így gondolom, sőt, határozottan üdvözölni valónak tartom, ha egyes zenekarok vagy független kiadó új gazdasági modellekkel próbálkoznak. A hanglemezkiadók nem csak azért nem fordítanak pénzt a tehetségekre, mert kevesebb a pénzük (amit persze nem kétlek, de nehezen értem, hogy miért nem lehet érdemben elmozdulni egy új modell felé), hanem mert a haszonkulcsukat továbbra is nagyjából fenn kívánják tartani. Az a megjegyzés határozottan tetszik, hogy “a Beatles lassan közkincsbe fog kerülni, pedig még bőven lehet értékesíteni a zenéket”. Na most ez ugye egy vicc, hiszen a sem a Beatles, sem a dalaik nem kerülnek közkincsbe, csupán a hangfelvételeik és az előadóművészek tekintetében igaz ez. A zeneszerzők szerzői jogai sok-sok évig fenn fognak még maradni. Vagyis mi a helyzet? A hanglemezkiadók buknak az üzleten, Paul és Ringo, illetve John és George örökösei viszont még sokáig fognak pénzt kapni a zeneszerzésből eredő jogaik okán. Záró megjegyzés: nem is értem, miért lenne baj, hogy a valóban népszerű zenekar köztulajdonba kerülő hangfelvételeihez az emberek százmilliói szabadabban juthassanak hozzá? Valami hasonló a véleményem Tilo Gerlach előadásával kapcsolatban is.

Mivel az ALAI konferencia második napján sok-sok érdekesség, azonban sok vitára okot nem adó előadások nem hangoztak el, ezért ennek véleményezésétől eltekintek.

Kommentek:

komment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.